Itt vagyok a tizenhét éves kor küszöbén
szinte már a felnőtté válás legelején.
Bizonytalan vagyok, hogy készen állok e már,
mindarra ami a felnövéssel együtt jár.
Felelőséget vállalni önmagunkért
mindenért amit csinálunk, a tetteinkért.
Kikerülni a szülők védő keze alól
és aztán valamikor kikötni valahol.
Kisgyerekként nagyon felnőtt akartam lenni
a világért hatalmas dolgokat megtenni.
Elérni azt, hogy jobb legyek mindenki másnál,
jobb akartam lenni az egész nagy világnál.
Utáltam hogy mindenki parancsolgat nekem
néha úgy éreztem majd szétrobban a fejem.
Vagy hogy én soha nem tudhatok meg semmit sem
mert kicsit vagyok és eltitkolják előlem.
Az idő azonban csak úgy telik és telik
és a gyerekből hamar felnőtt cseperedik.
Egyik pillanatban még csak egy kissrác voltam
a haverjaimmal játszottam vagy buliztam.
Viszont aztán elég nagy áldozatot hoztam
mikor az edzést és tanulást választottam.
De hát valamikor csak meg kell komolyodni
nem lehet örökkön örökké szórakozni.
Most hogy lassan már az önállóság fenyeget
kicsit úgy látom mint valami szörnyeteget.
Felnőni és egyre bölcsebb és bölcsebb lenni
úgy tűnik nehezebb mint kicsiként szenvedni.
Félek attól, hogy egyszer egyedül maradok
és a sötét végtelen magányban ragadok.
Mert a felnőttkor olyan sok nehézséget rejt,
nem tudom készen állok-e rá, és ez teher.
