New Chance (hungarian)

2.rész

  - Neked meg mi bajod? - lép mellém Carla csodálkozva.
  - Semmi.
  - Hát persze - méreget gyanakodva, majd elmegy Lola-hoz, aki pár perccel később megjelenik előttem.
  - Mi a baj? - kérdezi ő is, aggódva.
  - Semmi  - nevetek  fel kínosan, és tovább törölgetem a poharat.
  - Van valami baj - mondja Lola. Megrázom a fejem.
  - Nincs! Már baj az, ha az ember nem vigyorog, meg ugrándozik? - vonom fel felháborodottan a szemöldökömet. Lola lehajtva a fejét, morog valamit.
  - Tessék? - kérdezem. Megrázza a fejét.
  - Semmi - válaszolja, és rájövök, hogy ugyanazt akarja csinálni, amit én is tettem. Így hát visszafordultam a poharakhoz.

~~~

  Mikor Oliver itt volt mellettem, minden rendben volt. Mintha rátaláltam volna a boldogságra. Visszatértek a szép emlékeim anyáról, a zongoráról, amit annyira szerettem, kibékültem a szüleimmel, megismerkedtem egy árvaházzal, egyszóval sok új, vagy éppen régi barátokat kaptam. Amiért nagyon hálás vagyok. Oliver visszaadott nekem valamit.
  Viszont el is vett, amikor kiderült, hogy a neve sem volt igaz.
  Leülök a padra, és hallgatom a park zsivaját. A gyerekek futkározását, a madarak csiripelését. Minden olyan békés. Előveszem a táskámból a levelet, amit annyira őrzök azóta is.

Kedves Nicky!

Nem tudom eléggé kifejezni a sajnálatot és bánatot, amit érzek, ha visszagondolok a raktárban történtekre. Ha visszafordíthatnám az időt, már az elején elmondtam volna neked. De nem tudom.
  Amiért főként írok neked, hogy megtudd, újra turnézni kezdünk. Csak Amerikában, persze, mert még vissza kell állítanunk a zenei alapokat.
  És ez az egész miattad jött létre. Mert te biztattál engem, még ha önkéntelenül is. És ezért nagyon hálás vagyok!!

Tudom, hogy nem ezt akartad látni, vagy olvasni, de ismerlek már annyira, hogy tudjam, úgysem olvastad volna el a bocsánatkérésem.

Oliver

U.i.: Sajnálom, Nic, tényleg.

  Kezem ökölbe szorul, testem remegni kezd a dühtől, és egyszerűen kiáltani van kedvem. Kiáltani a világba, hogy nem vagyok jól! Hogy Ő itt hagyott. Hogy azt írta, ismer, miközben nem is! A levélre nézek, amelyet imént gyűrt össze a kezem. Elegem van. Nem érdekel. Felállok a padról, és elindulok a ,,tányéros" felé.

~~~

  Belépek az ajtón, ami megérinti a felette lévő kis csengőt. Nem sokára egy igen kövér, bajszos úr jelenik meg a pultnál.
  - Mit óhajt, kisasszony?
  - A tányért - mondom, majd elindulok az úr által mutatott irányba. A folyosó végén kabinok sorakoznak, amelyek mindegyike foglalt. Kivéve egyet, az az enyém! Mindannyian szorgosan dobálják a porcelánt, valaki nevet közben, valaki csak dühöng, valaki sír. Gyorsan odasietek az üres üvegkabinhoz, majd kiveszem a tárcámból a hozott aprót, és bedobálom őket a fémgépbe, amely az ajtóra van szerelve. Az ajtó kattanó hangor hallat, vagyis beléphetek. Baloldalt egy magas tányértorony sorakozik, jobboldalt a kis fogas, amin a szemüveg van felakasztva, amit leveszek, hogy kabátomat tudjam ráakasztani. Felteszem a szemüveget, kezembe veszem a legfelső tányért, végig gondolom magamban az elmúlt három hónapot. Az átsírt éjszakákat, mikor Kyra nem volt otthon, így nem hallotta, a tévés délutánokat, mikor a gondolataimat próbáltam lefoglalni, és végül a százszor elolvasott levelet. És ezt mind kiért?
  Oliver.
  Végiggondolva szenvedésem, szememben könnyek gyűlnek. Teljes erőből a falnak vágom a porcelánt, ami nagy csörömpölés közepette esik neki az üvegfalnak. Sokan felém fordulnak, és bámulnak az átlátszó falakon keresztül. Túl hangos volt. Túl hangos az én szívverésem is, amikor Oliverre és az ő okozta fájdalomra gondolok.