New Chance (hungarian)

7.rész

  A Kyra-val való beszélgetés éjfél után is tartott. Talán fél kettőig beszélgettünk. Mindent elmeséltem neki; a rocksztáros ügyet, a raktárat, Cavint - amin nagyon kiakadt -, Olivert és Ricket, a cikket, a levelet, az árvaházat. Hogy próbáltam továbblépni, de nem sikerült. Hogy találkoztam Daniellel, aminek nagyon örült. Elmondtam neki, hogy nem beszéltem apuékkal, Oliver óta. Mert ő inspirált arra, hogy kibéküljünk. Összehozott bennünket. Kyra pedig végighallgatott. Ha unalmasnak is tartotta, nem mutatta felém. Néha felháborodott, valamikor dühös volt, de örült is. Ezután jött az ő mindanivalója, ami igazán nagy hatással volt rám. Elmondta, hogy nem vagyok olyan, aki könnyen feladja, harcolás nélkül. Őszintén szólva, üres csacsogásnak tűnt. Amikor megemlítettem ezt neki, elnevette magát, és azt mondta, igazam van. De mikor reggel felkeltem, átgondoltam a dolgot, és arra jutottam, hogy nem nekem van igazam, hanem neki. Mert legalább meg kell próbálnunk harcolni azért, amit szeretünk, bármi legyen is az. Vagy bárki. Hogy ne adjuk meg magunkat, mert később lehet, megbánnánk azt. Így határoztam el a reggeli kávém fölött, hogy elmegyek Adamhez és a többi sráchoz.
  Belépek a kopottas ajtón, és köszönök Cara-nak, aki mosolyogva üdvözöl.
  - Régen láttam már - nevet fel szomorkásan, mire sírhatnékom támad, hogy ennyire elhanyagoltam. Szorosan megölelem, jelezve, hogy sajnálom.
  - Merre hagyta a szöszit? - kérdezi jókedvűen, miközben végighaladunk a már sokszor járt folyosón. A pánik egy pillanatra elkap, de eszembe jut, hogy Oliver szereti ezeket a gyerekeket, biztosan gondol rájuk, nem felejtette el őket. Oliver sok minden, de erre nem lenne képes. Atya ég! Hogy gondolhatok rá így...
  - Oliver... - mosolyodom el neve hallatán. - Most dolga van, de el fog jönni ő is. Nagyon szereti a srácokat. - És őszintén mondom.
  Cara kinyitja az ajtót, ahonnan kíváncsi tekintetek pillantanak rám. Ahogy végignézek rajtuk, végigsöpör rajtam a hiányérzet, hogy mennyire hiányoztak nekem ezek a gyerekek. Oliverrel sokat jártunk ide.
  Mindenkit köszöntök, és mosolyogva ölelem vissza őket. Adam szokásos helyén gubbaszt, amin magamban jót mosolygok.
  Megállok előtte, ő pedig nem néz a szemembe. Elfog a bűntudat.
  - Szia - mondom halkan. Leguggolok mellé, és szorosan megölelem, noha tudom, hogy nem szereti a testi közelségeket. Apró teste megfeszül alattam, de ahogy magamhoz ölelem, csodálkozva veszem észre, hogy nem ellenkezik.
  - Sajnálom - suttogom a fülébe, majd támad egy ötletem. - Gyere - felállok, és kipislantom a bűnbánatos könnyeket szememből. Kezemet felé nyújtom, amit el is fogad. - Kimegyünk az udvarra, oké?
  Bólint.
  - A többiek is jöhetnek? - szólal meg halk, ám határozott hangján érkezésem óta először. Elmosolyodom, és határozottan bólintok.
  - Hát persze - és kimegyek a szobából. Elindulok az udvar felé, amely a folyosó túloldalán van. Végignézek a rozsdás, kopottas játékokon, amelyek a homokban hevernek. A csúszdán, amin annyiszor csúszkáltunk a srácokkal és Oliverrel. A hintán, ahol felváltva cserélgettük a helyet. A szívem pedig majd' megszakad, hogy ezeknek a gyerekeknek nincsen rendes otthonuk, nincsenek szüleik. Abban a pillanatban, amikor Adam kirohan mellettem az udvar ajtaján, sarkában a fiúkkal, boldogan, abban a percben támad egy ötletem.

*

Phil és Dan azért vannak ott, mert most ők szimbolizálják a gyerekeket. De csupa jó indulatból raktam ki őket, tényleg!!! ;)