New Chance (hungarian)

5.rész

  Felkapom a könyveket, amiket már rég vissza kellett volna adnom, és elindulok a könyvtár felé. Átsétálok a parkon, így rövidítve le az utam.
  Belépve a harmadik, vagy lehetséges, hogy már csak az ötödik otthonomba, a könyvtáros felé sietek, aki nem a szokásos. Vagyis...mikor voltam én itt utoljára? Két hónapja? Akkor még az idős hölgy volt itt...
  Helyette egy fekete hajú, zöld inges, mosolygós srác áll a számítógép mögött. Mikor észrevesz, kívancsian végigmér, és köszön.
  - Heló - köszönök vissza udvariasan, és leteszem a magammal hozott könyveket.
  - Tudtad, hogy maximum csak nyolc könyv lehet nálad egyszerre? - vonja föl szemöldökét a srác, én pedig ugyancsak kihívóan válaszolok.
  - Tudtad, hogy több ideje járok ide, mint te? - Majd folytatom. - És tudtad, hogy soha nem szóltak még ezért? - mutatok magam elé, a tizenhat könyvre. - És tudod, miért? Mert megbíznak bennem, úgyhogy szerintem maradj csendben.
  Átgondolom a mondandómat, és arra jutok, hogy kicsit erős voltam. Na jó, túl kemény.
  - Bocsánat, nem úgy értettem - sütöm le a szemem, majd gyorsan az újdonságok címszóval ellátott polc felé sietek. Olvasatlan könyvek után kutat tekintetem, amikor észreveszem a srácot. Elfordulok, és odébb megyek, jön utánam.
  - Hé - fogja meg a karom, mire összerezzenek, és idegesen nézem a kezét, mire elengedi. - Baj van?
  - Nem - mondom, mélyen a szemébe nézve. Mostmár szembe is hazudok, pompás, mondhatom!
  - Nincs kedved leülni egy kávéra?
  A lélegzetem is elakad. A srác megrázza a fejét.
  - Bocs - motyogja. - Ez még korai.
  - Túl korai - javítom ki, majd továbbnézem a regények borítóit. - Az egyedüllét csodákra képes - jegyzem meg, mire a mellettem álló srác szaporábban kezdi venni a levegőt. - De szívesen leülök veled egy kávéra - pillantok oldalra, mire a fiú elneveti magát.
  - Te aztán nem vagy semmi!
  Elmosolyodom.

***

  Délután öt óra körül a kávézóban üldögélünk Daniellel.
  - Szóval... - köszörüli meg a torkát Daniel.
  - Tényleg nem harapok - nevetek fel. - Csak nem volt túl jó hangulatom.
  - Áh, értem - mosolyodik el Dan is, és érzem, hogy kezd feloldódni.
  - Miért is dolgozol te könyvtárban? - kérdezem, és belekortyolok a kávémba.
  - Az a helyzet, hogy kell a pénz. Legalábbis ahhoz, hogy tovább tudjak tanulni.
  - Egyetemre jársz? - tippelek. Bólint.
  - Egy év múlva végzek, viszont ösztöndíjas a suli, úgyhogy fizetnem kell félévente - vakarja meg a fejét. Biccentek.
  - Értem. De hogyhogy sulis időben?
  - Máskor nincs időm.
  - Tessék? - hülledezem. - Ezt nem értem. Hiszen ilyenkor órákra kellene járnod, nem?
  - Igen, de csak délelőttig, egy óra körül leléphetek, így mehetek a könyvtárba - magyarázza, és tör a sütijéből.
  - És milyen szakon tanulsz?
  - Orvosi.
  - Wow - lepődök meg. - Akkor nagyon okos lehetsz - vigyorgok. Szerényen megrázza a fejét.
  - Azért nem vagyok olyan okos - nevet.
  - Hát persze.
  - Na és mi van veled? - néz rám kíváncsian.
  - Itt dolgozom - mutatok magunk köré, mire nagyot néz. - Bizony. - Nevetek, majd elhallgatok.
  Nem tudom folytatni. Nem tudom, nem lesz-e olyan, mint Oliver. De valamiért Danielnél nem érzem azt a csábos valamit. Nem találom vonzónak. Nem olyan, mint Oliver!
  Felsóhajtok. - Csak mondd, hogy nem voltál rocksztár előző életedben!
  - Nem hiszek a reinkarnációban - mosolyodik el Daniel, ezt pedig egy nemleges válaszként veszem.