I Love You!

19.part

„A halál törvény, nem büntetés."

„-Véget akartam vetni az életemnek!- suttogta Faye, Harreh ajkára, becsukott szemekkel, amikor elváltak egymástól."

Harry szóhoz sem jutott, annyira meglepte őt Faye hirtelen jött vallomása, hogy alig jutott levegőhöz. Először azt hitte, hogy csak meg akarja őt tréfálni, de ahogy ránézett, látta rajta, hogy komolyan beszél, és nem hülyéskedik. Harry próbálta feldogozni magában a hallottakat. Próbálta megemészteni. Nem akarta elhinni, hogy véget akart vetni az életének. Képtelennek tartotta azt a tényt, hogy Faye öngyilkos akart lenni. Nem olyannak ismerte meg őt, aki képes lenne arra, hogy elvegye saját magától az életét. Nem tudta még mindig feldolgozni, hogy szerelme képes lett volna rá.

-Komolyan mondod? Mégis mikor, és hogyan, és miért?- kérdezte össze-vissza Harry zavarában.

Faye töprengett azon, hogy valóban ezt akarta-e, hogy Harry megtudja a keserves múltat, ami a mai napig kísértette őt. Valamilyen szinten, viszont megkönnyebbült attól, hogy nem kell tovább titkolnia senki elől. De azt nem tudja, hogy pont Harry-nek kellett elárulnia azt a dolgot, amit szégyel, és örökre el akarja felejteni, meg semmisíteni. Ki szeretné törölni az emlékezetéből. Nem akar vissza gondolni a múltra, amikor elkövetett egy nagy hibát. Faye, akkoriban, csak azt az egyetlen megoldást találta jónak, helyesnek, hogy végre ne kelljen éreznie semmit. Semmi fájdalmat, keserűséget, hiányérzetet, szerethetetlenséget. Jobbnak látta, hogy ha ő már nem él tovább.

-Sajnos, igen. Komolyan mondtam.- vallotta be szomorúan Faye, miközben lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen Harry szemébe néznie.

Pontosan tudja, hogy ezzel nem ér el semmit, de valahogy így érezte jónak. Nem akart annak a szemébe nézni, akit szeret, sőt, szerelmes belé. Nem akarja őt megbántani, mert az öngyilkossághoz, neki is köze van. Annak ellenére, hogy nem volt mellette.

-Tudni szeretném, hogy miért!- jelentette ki Harry, miközben fújtatott egyet.

Faye eltávolodott tőle, és a lehető legmesszebbre ment tőle. Egyenesen a szobája ablakához sétált, majd kinézett az ablakon. Oda kint teljes nyugodság honol a házakra, és a benne lévőkre. Rosewood lakosai boldogok voltak, míg a Scott család házában tapintani lehetett a szomorúságot, a megbánással és a csalódottsággal.

-Igazából, nem szerettem volna elmondani, csak kicsúszott a számon.- mondta Faye teljesen nyugodtan, legalábbis megpróbált az lenni.

-Elárultad, és most már nem szabadulsz meg tőlem. Hallani akarom, hogy miért akartál véget vetni az életednek. Főleg úgy, hogy sokaknak hiányoznál, ha meghalnál. Mire gondoltál akkor? Mit éreztél?- faggadta Harry, miközben átszelte a köztük lévő távolságot, és mikor oda ért szerelméhez, hátulról átölelte őt, és megajándékozta egy puszival.

-Sajnálom, komolyan. Úgy éreztem akkor, hogy senkinek sem kellek, hogy senki sem szeret. Jobbnak láttam azt a megoldást, ha végzek magammal.- mondta sírós rekedtes hangon.

Harry úgy érezte, hogy közben kést szúrtak volna belé, miközben Faye elkezdte elmondani, hogy miért akart véget vetni az életének. Soha sem akarta hallani tőle, hogy nem szeretik, hogy nem kell senkinek sem. Nekem nagyon is kellesz! Gondolta magában Harry.

-Megkérhetlek valamire?- kérdezte Faye félénken.

-Igen.- válaszlta Harry.

-Ígérd meg nekem, hogy soha nem fogsz elhagyni, s velem maradsz, amíg csak lehet.- Faye hangja kétségbeesett.

-Nem kell ígérnem olyat, amit akarok.- válaszolta Harry, majd megfordította őt, hogy szembe lehessen vele, így a szemébe tud nézni, ami most csillog, és egy könnycsepp hagyja el a szemét.