Kékszeműek (befejezett)

tizenharmadik

Tizenharmadik fejezet

R.

Megtehették volna, hogy kicsinálnak, bármikor lelőhettek, megfojthattak vagy megmérgezhettek volna, mégsem tették meg. Sőt, mi több, nem bántottak, bár nem is hittek nekem. Mondjuk ezt számításba vettem, de a vészes konokságukkal nem tudtam mit kezdeni. Még azt sem hitték el, amit kérdeztem.

Újra és újra elmondtam mindegyiknek, amelyik a kihallgatást éppen vezényelte, hogy jó szándékkal jöttem, megelőzni a káoszt. Egyedül csak azt akarták tudni, mi blokkolja a mérgünket, és nyír ki minket néhány perc alatt. De nem adtam meg magam. Bírtam még. Csak ez a katatónia! Ez készített ki teljesen. Ha hinnének nekem, rátérhetnék a lényegre, bár nem hibáztattam őket a bizalmatlanság miatt. Közülünk sokan teketóriázás nélkül kiiktattak volna egy véletlenül odatévedt kékszeműt. De mióta tarthattak itt? Hány nap telt el? Négy, öt? Ez a tetves, nyomasztó szoba, amit már alig bírtam nézni, éreztem, hogy lassan agyonnyom. Ezzel a módszerrel már régen megtörtek volna, ha az lennék, akinek gondolnak. De így?

Ránéztem a sötétített üvegre, amelyben a nyúzott alakom tükröződött vissza. Végre egyszer legalább én is néztem ki szarul. Felemeltem a fejem, a nyakam sajgott, de beszélni kezdtem, mert tudtam, hogy úgyis figyelnek rám.

– Le fog járni az időtök. Ne várjátok meg, míg ők jönnek ide.

Bassza meg! Én akartam segíteni rajtuk, de ehelyett rácsesztem. Itt fogok meghalni, nem engednek ki innen soha a büdös életbe, és ha Tristan ideér, hogy csillapítsa a beteges vérszomját, ő rúghatja belém az utolsót. Hányingerem támadt az egésztől.

– Mit kellene tennünk? – szólalt meg a hang az ajtónál. Totálkáros voltam, a szőke ciklon pedig csendesen járt, úgyhogy fel sem tűnt a jelenléte. Nem mintha bántam volna, őt jobban bírtam, mint a nagypofájú franciát.

– Hinnetek nekem.

– Elég nagy kockázatot vállaltál azzal, hogy idejöttél, ez tény. Tény az is, hogy ki tudtál volna nyírni, ha úgy akarod. Eddig sokszor árthattál volna. A fajtád ki akarja nyírni az enyémet. Hát egyet árulj el: miért higgyek neked?

– Sokkal erősebbek vagytok, mint én egyedül.

Farkasszemet néztünk. Várta a további válaszokat, nekem pedig tele volt a tököm ezzel az egész szarral.

– Utálom, amikor ártatlanok fizetnek mások bűnei miatt.

– Te jótét lélek.

– Azok ti vagytok, nem én. De annyira én sem vagyok rossz, hogy ne figyelmeztesselek az elkövetkezőkre. Meg fogsz halni – néztem a szemébe. Lehet, hogy én is, sőt valószínű, de nem érdekelt. Csak szabaduljak meg a rohadt láncoktól, a huszonnégy órás megfigyeléstől. – Meg a francia haverod is, a fekete hajú vezető, és az összes agg a szenátusban... A kis csajod az erdőből szintén halott lesz! – ordítottam rá a szavakat. Kellett, hogy érezze, hol a hangsúly.

A szőke felállt, kihátrált az ajtón, csak egy csapódás hangja maradt utána. Mi kell még ahhoz, hogy észhez térjetek?