Kékszeműek (befejezett)

kilencedik

Kilencedik fejezet

A.

A mi csapatunk, amelyben ketten voltunk Reával, kapta a fehér alapon lila pöttyös zászlót. Nem valami férfias, de erről inkább hallgattam, és mindketten némán kötöttük a karunkra a foltos ruhadarabot.

Az elsősök terepgyakorlatán vettünk részt, amit idén először rendeztek meg egy kis versennyel egybekötve. Olyasmi ez, mint a múltkori paintball harc, csak mi nem kaptunk pisztolyt, viszont volt egy rakat negyedikes odakint, akik igen. És ránk vadásztak. Ki kellett húzni, amíg felkel a nap, lövés nélkül.

Rea felhúzta a kapucniját, elrejtette alatta copfját, aztán mosolyogva, de láthatóan idegesen felém fordult.

– Kész vagy?

Ekkor hallottuk meg az udvarról beszűrődő, a gyakorlat kezdetét jelző sípszót; éjfelet ütött az óra.

Kiléptünk az ajtón, és rögtön a raktárépület felé tereltem Reát. A többiek is szétszéledtek, voltak, akik teljes erejükből rohantak, hogy minél hamarabb tűnhessenek el, mások, mint mi is, lassabban, céltudatosabban kezdtünk. A fél utat futva tettük meg, a másik felét lopakodva, mert természetesen nem voltunk egyedül. Mindenütt ott éreztem a többiek jelenlétét, tekintetek figyeltek fákról és bokrok mögül.

– Ott tuti, hogy kiszúrnak – suttogta Rea, mikor elég közel értünk az épülethez. A bejárata előtt egyetlen villanykörte világított.

– Pontosan, ezért nem megyünk oda. Ismerek egy helyet, ahol átmenetileg elbújhatunk.

Úgy éreztem magam, mintha a Kingsmanben lennénk. Végigkommandóztunk két ösvényen, aztán az egyik fa takarásából osontunk a másikig, amikor pedig lövéseket hallottunk, még ha csak messziről is, lebuktunk a földre.

Akkor találtam a helyre, ahová éppen kalauzoltam magunkat, amikor tavalyelőtt részt vettem az üldözésben, mert kiesett valaki a csapatból. Meg is lepődtem, hogy senki nem használta búvóhelynek, pedig egy órán keresztül biztos ólálkodtam körülötte. Kicsit távol feküdt az Akadémiától, ezért is nem jártam ki gyakrabban.

Nem terveztem, hogy az egész éjjelt ott töltsük, de egy kis időt mindenképpen maradni akartam. Ráérünk majd csak háromfelé futkározni az erdőben, mint az őrültek, menekülve a festékgolyók elől.

Sokaknak valószínűleg fingjuk sincs arról, hogy a közelben felszínre tör egy meleg vizes forrás, bár javarészt elrejtve folyik. Amint a sziklafalhoz értünk, megnyugodtam, mert úgy tűnt, senki nem követ minket – legalábbis nem közelről. Ahogy kifújtuk magunkat a futás után, Rea felé fordulva széttártam a karom. Íme, mondtam, de nem értette.

– Nem értelek – suttogta, nehogy véletlenül meghalljanak. – Ez egy sziklafal.

– A természet csodája. – Megfogtam a karját, és megmutattam neki azt a körülbelül három méter széles sziklamélyedést, amely alatt kitört a víz a falból.

Rea megtámaszkodott a kezén, aztán elrugaszkodott a földtől, és egy szökkenéssel bent termett, én meg utána dobva az elemlámpát, gyorsan bemásztam.

– Meleg – csodálkozott.

– A forrás felmelegíti.

A fény megvilágította az arcát, amikor felemeltem a lámpát, hogy kikapcsoljam. Majdnem telihold volt, és a fák nem takarták el előlünk, így elég jól láttunk.

– Ez... Nem valami sportszerű, ha a feladatot nézzük! – bökött felém hirtelen, el is találta a bal karomat.

– Ez nem volt valami sportszerű – vigyorogtam. – Amúgy az a cél, hogy el tudj menekülni, el tudj bújni, és ne találjanak el. Itt nem is fognak egy darabig. Ne aggódj, kapsz még esélyt ma éjjel a kommandózásra.