Kékszeműek (befejezett)

huszonnyolcadik

Huszonnyolcadik fejezet

A.

Ki kellett hagynom az edzéseket, és ennek rohadtul nem örültem. A többiek feszítő tempóban, sokáig futottak odakint, nekem pedig bent kellett állnom, és néznem, mint egy kissrác a moziban. Pedig nem is fájt a vállam, mégis eltiltottak a mozgástól Jack utasítására. A verekedést hangsebességgel kellett kivernem a fejemből, de arról még ők sem tudtak lebeszélni, hogy csináljak néhány láb- és hasizomgyakorlatot.

Nem kínoztam magam tovább a bámészkodással, inkább felvonultam a szobánkba. Addig sem kellett olyanokon agyalnom, amitől még stresszesebb lettem. Nem számítottam rá, hogy ez a helyváltás ekkora teherrel jár.

Ledőltem az ágyra, néztem a plafonról lecsüngő csillárt. Aztán becsusszantam az alvás első szakaszába, lassan továbbhaladtam a második felé, és akkor megéreztem. Ösztönösen, belülről.

Vadul pörögtek az álmomban a képek, amelyeket nem én szőttem, hanem valahol a világban egy másik agy, egy idegen test. Egy pillanatra láttam a fiú arcát, futott. A szeme tágra nyílt, és bámult bele a fekete éjbe. Rohant előre, ahogy a lába bírta, megbotlott, majd tovább szaladt, amíg el nem érte a kivilágított kereszteződést. Egy pillanatra lassított, jobbra nézett, és akkor meglátta, megláttuk a buszt. Kék, az oldalán számomra idegen nyelvű felirat, a jelzése 73E. A fiú ekkor megállt, és nézett a busz után gyorsan verdeső szívvel, fülzúgással, aztán a következő pillanatban csattanás. Feketeség. Csend.

Tágra nyílt szemmel ültem fel az ágyban, ujjaimat a halántékomra szorítva. Legalább fél éve annak, hogy nem álmodtam senkiről. Annak a fiatal fiúnak pedig szüksége volt rám, különben meghal. A csattanás, a sötétség és a némaság a halálra utaló, egyértelmű jelek. Hideg verejték csorgott végig a nyakamon.

Valaki kopogott egy rövidet, de meg sem várta, hogy válaszoljak, már be is lépett. Rueben volt az, övtáskával a kezében.

– Vásárolni megyünk. Jössz?

Ennél jobb elfoglaltságot nem találhattam volna, persze, hogy menni akartam. Együtt mentünk le Timhez, aki Kierannel és Luciánnal várt ránk. A többiek még közel sem értek az edzésterv végére, így nyugodt szívvel hagytam magam mögött a Rochert.

Az út Tarnówig azzal telt, hogy a lejátszómat nyomogattam, megfelelő zene után kutatva. Kétszer átpörgettem az összes albumot, mire találtam egy-két olyan számot, ami megfelelt az idegállapotomnak. Iszonyat feszült voltam. Már napok óta nem stimmelt valami. Az út utolsó negyedében tördeltem a kezem, doboltam a lábammal, minél hamarabb szabadulni akartam, odakint lenni és menni, amerre látok.

Megálltunk egy bevásárló parkban, ahol Tim a kezembe nyomott egy méretes listát, és a sportközpont felé intett. Szívből örültem, hogy nem az élelmiszereket bízta rám, ilyen állapotban képtelen lennék olyasmikkel foglalkozni. Ebben az épületben szerencsére nem grasszáltak túl sokan, és kellemes bőrillat terjengett.

Lassan összeszedegettem mindent, tologattam jobbra-balra a kis kocsimat a sorok között – ez valahogy lenyugtatott. Kiszellőztette a fejemet. Az pedig, hogy olyan dolgok között válogathattam, amelyeket magam is szerettem, pluszpontot érdemelt.

Felpakoltam a cuccokat a szalagra a kasszánál, majd a nő kérdezett valamit. Naná, hogy nem értettem, így belekezdtem a fedősztoriba, hogy sajnálom, nem beszélek lengyelül, mert csak látogatóban vagyok itt egy csoporttal. A nő elmosolyodott, majd átváltott angolra, és megkérdezte, hány darab szatyrot kérek.

Majdnem kiléptem a fotocellás ajtón, amikor megpillantottam egy gyógyszertárat. Az elmúlt napok történéseinek tükrében úgy véltem, jó lenne vásárolni onnan ezt-azt. A pult mögött álló fiatal lány mosolyát rejtegetve húzta le a cuccokat az árleolvasón, majd pakolta fehér szatyorba. Rám nézett, mielőtt egy óvszeres dobozkát ejtett volna a többi közé, mire szélesen rámosolyogtam. Teljesen zavarba jött. A keze is remegett, mikor a blokkot nyújtotta.