Új Élet A Civilizáción Túl [SZÜNET]

Prológus

"... hagyjál békén! Szállj ki az életemből! - ordítottam torkom szakadtából, s felpattantam felszerszámozott lovam hátára, és vágtába ugratva elindultunk a fák sűrűjébe. Nem érdekelt apám szüntelen kiabálása, miszerint álljak meg, mégsem tettem. Most az egyszer, legalább egyszer szabad akartam lenni. Nem akartam senkinek sem megfelelni. Mindenki csak parancsolgat, utasítanak arra mit lenne helyes cselekednem. Mindenki csak azt hajtogatja, hogy az egyes korlátozásokkal, szabályokkal, csak jót akarnak, nem hiszek nekik, hiszen így nekem rossz. Akkor, abban a pillanatban független akartam lenni mindenkitől. A magam feje után mentem. Meglehet, hogy az alig pár perce elhangzott megjegyzésemmel apám felé, kicsit túllőttem a célon, de nem érdekelt. Tisztában voltam vele, hogy az, amit mondtam, annak következményei lesznek valamilyen szinten, de ezzel ráértem akkor foglalkozni, amikor majd visszaérek Musztánggal, a gyönyörű pej lovammal, és kiszellőztettem a fejem.

A végtelenbe meredve száguldottunk el a hatalmas pálma fák mellett, s vágtattunk a soha el nem fogyó földúton. Közel 5 perc múlva pihenőt rendeltem el Musztáng, és a saját részemre. A közelben lévő tó fele vettük az irányt. Ügetésbe, majd lépésbe fojtottam az eddigi vágtát, és kiirányítottam a tó partjára lovamat. Kiakasztottam lábaimat a kengyelből, majd leugrottam a nyeregből, és kikötöttem a fához megfáradt jószágomat, hogy egy kicsit legelhessen a zöld fűből. Lehuppantam a móló végére, s belelógattam a lábam a hűs vízbe. Ilyenkor július közepén elég meleg van itt Los Angelesben, nem mintha nem lenne meleg állandóan, kivéve a telet. A mólón ülve, hátul megtámaszkodott kezeimen felpillantottam a tiszta, felhőmentes égboltra. Lehunytam szemeimet, s egy másodperc után újra kinyitottam. Fájt a feltörő emlék , elvesztett családtagomról. Anya már 5 éve eltávozott, fentről figyel minket, s vigyáz ránk. Még mindig élénken él az emlékezetemben, amikor élettelenül fekszik az úton, én mellette térdelve zokogok, s folyamatosan azt kiabálom, hogy "Ilyen nem lehet! Ez nem történhet meg!". Azóta minden egyes éjszaka felriadok, s hallom ahogy anya sikoltozik, mielőtt szíven lövik... a sikoltozása elhalkul, a teste erőtlenné, élettelenné válik, s végül a földre hull, mint egy darab rongybaba. Azon a napon apám teljesen megváltozott. A legnagyobb mértékben lekezelő, úgy beszél velem, mintha az egészről én tehetnék, pedig Ő is nagyon jól tudja, hogy nekem ehhez semmi közöm, csupán csak anyával voltam, és élveztük az életet.

Gondolatmenetemből egy nagyon jól ismert, kétségbeesett nyerítés zökkentett ki. Azonnal Musztáng irányába kaptam a fejem, majd a látványtól teljesen lesokkoltam. Egy ember megpróbálta lefogni, egy másik pedig pisztolyt tartott a ló bal oldalához. Gyorsan kapcsoltam, felpattantam, s szeretett jószágomhoz iramodtam, de mielőtt elértem volna, lövés hangját hallottam, s Ő már nem élt többé. "

Sziasztok!

Számszakilag ez az első komoly történetem, és nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszésetek. Az eleje kicsit gyatra, de ígérem lesz ez még jobb is, és egy kedvelt szereplő is felbukkan. A Directionerek figyeljenek! :)