Új Élet A Civilizáción Túl [SZÜNET]

2. rész: A világ egyik pontján - Nevada

A leszállás előtt negyed órával keltem fel arra, hogy az ülésemet ütögetik hátulról. Mikor kicsit megdörzsöltem fáradt szememet, erőt vettem magamon, hogy magam mögé nézzek arra a személyre aki ütögeti az ülésem. Nem lepett meg a látvány. Egy kisfiú álmában rugdosta a székemet. Az ablak mellett ült, jobb oldalán anyukájával, akinek kicsiny testével teljesen nekidőlt. Ajkai kicsit elnyíltak egymástól, álmában is csak néhányszor motyogott el egy-egy szót, amit szinte érteni sem lehetett. Szőke fürtjei tökéletesen keretezték pufi arcocskáját. Mint egy kis angyal. Olyan aranyos volt, hogy belefeledkeztem a látványba, és csak arra eszméltem fel, hogy az anyuka furcsálló pillantásokat irányít felém. Zavaromban elmotyogtam az orrom alatt egy bocsánat-félét, és lassan visszaereszkedtem ülőhelyzetembe. Hirtelen nem hagyott nyugodni az a két kérdés, hogy "vajon mennyi lehet az idő?", és "vajon mikor ehetek már?" . Először inkább az első megválaszolását választottam, és előkeresve az iPhon-om lecsekkoltam az időt. 13 perc a leszállásig. Kemény 6 órát aludtam.

Átaludtam az egész utat. Ez elgondolkodtatott. Ennyire nem aludtam az elmúlt napokban? Vajon mennyi ideig gondolkodtam éjszakánként ez elmúlt 7 év történésein? Apám ezzel a viselkedésével kiérdemelt olyat, amit egy normális családban senki sem érdemelne ki. Egyedül hagytam. Kerek 7 éve mást sem csinál, csak lenéz, félvállról vesz, és nem érdekli mi van velem, hogyan teljesítek a suliban. Pedig egy normális családban úgy lenne, hogy anyuka is és apuka is él. De nem. Az én családomnak ilyennek kellett lennie. Anyuka nélkül, szerető barátok nélkül, és szerető apuka nélkül. Van apám, csak az nem szeret. Nem azt mondom, hogy nincs. Hát csonka család vagyunk mi ketten.

Az a másik kérdés meg még mindig ott volt a fejemben.

- Mikor tudok már valahol enni?! - üvöltött a fejemben a belső énem, mutatva a kínzó étvágyat.

Akarva, akaratlanul is a Nevadában élő családtagjaimra, rokonaimra terelődtek a gondolataim. Megváltoztak azóta amióta utoljára láttam őket? Elköltöztek -e más vidékre? Az utolsó kérdés nem akartam soha, hogy beigazolódjon, mivel egy hatalmas farmon élnek, és az istállójukban mindenféle ló van. Gidrán fajtától a hannover-en át a muraközi robusztus fajtáig, pejtől, sárgán át, a piszkos fehér-ig minden színben. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy nemrég azt állítottam, nem tudnék gondoskodni egy lóról sem, de azt nem mondtam, hogy a lovaglás, és a lovak között élés, ne hiányzott volna pokolian azon időszakban, amikor távol voltam Nevadától. Az ott élő rokonokat imádom a legjobban. Susan nénikém mindig szokott nekem kedveskedni almás-pitével, amit mindig akkor készít, mikor visszaérek estefele a sétámról. Amikor ott vagyok, kihasználom az alkalmat az egyedüllétre. A tényleges egyedüllétre, amikor csak sétálok a végtelenségig. Bámulatosan szép az a vidék, ahol Ők laknak. Azért többesszám, mert Susan néninek van egy lánya, Miranda Edwards. (Róla majd elvétve a részekben fokozatosan megtudtok dolgokat.) Susan néniék egy Nevadai kisváros szélén laknak. Otthonos a környék.

- Kérjük kedves utasainkat, hogy kezdjék meg a leszállást.

Köszönjük, hogy minket választottak - rángatott vissza a stewardess hangja a válóságba. Az intő szavakra felkaptam a táskáimat a hatalmas bőröndömmel együtt, és az idegen utasokkal újra aszfalt volt cipőm talpa alatt.

***

- Susan néni! - kiátottam el magam, amint megláttam rég látott nénikém.

- Annabell! Drága Annabell! - üdvözölt örömteli hangulatban - miért nem szóltál, hogy jössz? Sütöttem volna egy kis almás pitét - húzogatta a szemöldökét, miközben mosolyra görbültek ajkai, s már lászódtak az aranyos gödröcskéi is. A házuk ajtajában találtuk meg egymást üdvözölve.