Új Élet A Civilizáción Túl [SZÜNET]

5. rész - Az utálat ledöntött fala

"Az első megtett lépések, mindig egy újabb cél felé vezetnek."

- De kérlek legalább próbáld meg! - esedezett megértésért Susan néni.
- Felejtsd el! Kizárt, hogy ezzel egy házban éljek! Elviselhetetlen! - keltem ki magamból.
Akármennyire is szereti ezt az idiótát, valószínűleg úgy, mint a fiát, nem fogok tudni vele tovább élni. Kiderült, hogy Harry a házban él, és előszeretettel használja ki mindig az idejét, egy jó hosszú fürdőzéshez reggelente... na igen. Ő másfél órán át elvan a zuhany alatt, én elvagyok a fürdő ajtaján másfél órán át tartó dörömböléssel, Susan néni elvan a zajos reggeli munkával. Hát ez van, ha összeengednek egy idegesítő barommal. Én is idegesítő leszek. 2 hete mennek így a dolgok, ezalatt az idő alatt Miranda is hazalátogatott, és a cuccaim nagy része is hazakerült Miami-ból. Amikor otthon jártunk, apát nem találtuk a házban... igen, egy ideig nem.
De aztán...

" A szobámban pakoltuk össze a cuccaimat, 3 jó nagy utazó táskába. Susan néni éppen a fürdőben szedte össze a még ott maradt cuccaimat, ami nem volt több egy pár kence-ficénél, amikor én a ruháimat pakolásztam az egyik táskába. A harmadikat a személyes dolgokkal gondoltuk megtölteni, ami pár emléket őrző fényképből, könyvekből, és CD-ből állt.
A következő pillanatban ajtó nyitódását és csukódását lehetett hallani. Szinte maga a Démon lépett be a küszöbön, utolsó két évemet itt töltött megkeserítő régi otthonomba. A vér szinte megfagyott az ereimben, a szívem is mintha kihagyott volna egy ütemet, majd áttért egy gyorsabb tempóba. A pulzusom hihetetlen erővel lüktetett a bőröm alatt, és még arra is gondoltam abban a pillanatban, hogy mi van, ha apám a maga elvetemült módján nekünk esik, akkor én utolsó elhatározásomban tuti kivágódok az ablakon... sosem lehet tudni éppen mihez van kedve.
Azonban a dolgok igen furcsa módon, hatalmas fordulatot vettek.
-Susan! - kiáltott fel szeretetteljesen apám, ahogy gondolom megpillantotta nénikémet a fürdőben ügyködni... vagy valahol máshol. Nemtudom, nem láttam, csak hallottam.
- Peter! Hát téged is látni? - üdvözölte Susan néni. Tudtam, hogy annyira nincsenek rosszban, mint apa velem, de nem gondoltam volna, hogy ennyire örülnek egymásnak, ha találkoznak. Nem tudom mit hittem, hiszen testvérek.
- Hát Te, hogy-hogy itt vagy? Olyan régen láttalak. - lelkendezett apu, és úgy mosolygott, mintha évek óta semmi gondja nem lenne. Időközben kijöttem a szobámból, és a lépcső legfelső fokán ültem, úgy figyeltem az eseményeket. Államat megtámasztottam két tenyeremben, és pislogtam le a két felnőttre.
- Hát tudod, biztos feltűnt neked, hogy Ana elment innen.
- Honnan tudod, hogy elment? - kérdezte apu nagyra nyílt szemekkel.
- Onnan, hogy hozzám jött az első nevadai járattal... - nézett félre Susan. Ajjaj. Ezt pont nem kellett volna. olyan cirkusz lesz itt. Amolyan "na ez jó lesz" nézéssel figyeltem az eseményeket tovább. Apu nagyokat pislogott az előtte álló nőre. Szerintem próbálta felfogni mit hallott, vagy csak nem akarta elhinni, hogy még mindig élek... halvány lila gőzöm sincs melyik variáció járhatott a fejében.
- Tudod, hogy hol van, és nem szóltál róla? Fel tudod fogni mennyire aggódtam?! - na ezzel meglepett. Érdekli mi van velem? Susannak tényleg igaza lenne apával kapcsolatban? Kíváncsi vagyok a folytatásra.
- Igen! Feltudom fogni! De, ha láttad volna, hogy hogyan nézett rám, amikor átlépte a küszöböt.. azt mondta, hogy soha többet nem akar ide visszajönni! - vágott vissza Susan, egy kicsit magasabb hangerővel. Apám már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de hamarabb közbevágtam.
- És most mégis itt vagyok - szólaltam meg, mire mindketten felém kapták a fejüket. Nénikém arca a rémület maszkjába torzult, apám viszont olyan örömmel futott oda hozzám, és zárt a karjai közé, hogy már azon kezdtem el gondolkodni, vajon minden rendben van-e vele, és nem éppen egy diliházból szabadult.
- Öhm... apa?
- Igen?- dünnyögött a hajamba.
- Mi történt veled?
- Hogy érted? - húzódott el kicsit.
- Miért örülsz nekem?
- Nem örülhetek a lányomnak? Annak, hogy nem nyelte el a föld? Hogy újra láthatlak? - hüledezett. Oké... most vagy álmodok, dilibogyót evett, vagy beszívott. Ez nem az én apám... az én apám utál engem.
- Oké, apu. Csak, hogy tisztázzuk. Én. Veled. Többet. Nem fogok. Egy. Házban. Élni - tagoltam el a mondatot.- fogadd el, ez van. Te tetted ezt tönkre. Már döntöttem. Susan néninél maradok - néztem a szemébe, ezzel kifejtve a teljes igazságot.- És most megtudod miért vagyunk itt - váltottam bizalmas hangnemre - Az itt maradt cuccaimért jöttünk, mivel Nevadába költözök - amint kimondtam az utolsó mondatot apám térdre rogyott előttem. Esedezett, kérlelt, hogy maradjak; nem tettem. Ígérgetett nekem olyanokat, hogy megváltozik, nem lesz velem többet olyan, mint amilyen volt, és olyan csonka család leszünk, mint amilyennek kell lennünk; de mindezek ellenére hátat fordítottam neki. Túl sokáig viseltem el azt, hogy megaláz, hogy lenéz. Nekem 7 év elég volt, és ezek után nemtudnék neki bármiben is hinni.
Kegyetlen módon nézettem vele végig, ahogy megtöltjük a három táskát, és köszönés nélkül hagyjuk el a házat... vagyis csak én nem köszöntem. Nénikém ölelte, puszilta, jó kívánságokkal halmozta el, majd könnyes szemekkel hagyta maga mögött az apámat. De alig tettünk pár lépést, rontott ki a házból táskáját sebtében vállára akasztva. Bezárta az ajtót, majd elénk lépett.
- Esetleg elvihetlek titeket? - kérdezte kedvesen. Susan néni örömmel teli arccal mondott "igen"-t, míg én grimaszolva, szemem forgatva reagáltam.
Susan néni odavolt, hogy apu több mint, 1000 kilométert képes megtenni, csak azért, hogy minket Nevadába szállíthasson... nekem viszont leesett az állam az ajánlaton, mivel Nevada nem itt van a szomszédban. Hatalmas feladatot vállalt."