Új Élet A Civilizáción Túl [SZÜNET]

1. rész - Betelt a pohár

Florida állam, Miami. Jelenleg 2011. Június 10. írunk. Musztáng halála után nem bírtam azon a helyen maradni, ahol 2, számomra fontos lelket vesztettem el. Az édesanyámat, és szeretett lovamat. Amikor azok a vad barmok lelőtték Musztángot, halvány lila gőzöm sincs arról mit árthatott nekik szerencsétlen lovam, de nem tehettem semmit, mielőtt odaértem, elveszítettem egyetlen barátomat, aki valaha megértett. Így hát Miamiba költöztünk. Akárhányszor lehunyom szemeimet, azonnal újraélem az emlékeimet, s akkori fájdalmaimat. Ez ma este sem volt másképp. Miután rászántam magam az alvásra, a késői órákban, szemeim lecsukódása után újra utat engedtem az emlékeimnek.

"Azok a mocskok azonnal elrohantak amikor meglátták, hogy feléjük futok. Biztos berezeltek, vagy tudom is én, de sajnálom, hogy nem tudtam nekik megmutatni milyen vagyok akkor, amikor valakiért bosszút állok. A gyilkosok már messze jártak, mikor Musztáng holttestéhez értem, s magamban szitkozódva rogytam le eltávozott barátom lelketlen teste mellé. A könnycsatornám azonnal bő, sós patakot engedett meg szemeimből, kövér cseppeket ejtve ezzel Musztáng szőrére, s az én ruhámra. Kegyetlen bömbölésbe váltott szipogó zokogásom, s folyamatosan egy mondatot kiabáltam, mint akkor, mikor anya is elment "Istenem kérlek ne vedd el tőlem Őt is!" . Nem tudtam mitévő legyek. Csak gyászolni akartam, egyedül. Nem akartam senkit sem, egyetlen jelenlévőt sem. Hogyan fogom visszajuttatni Musztángot a farmra? Mit fogok mondani apának? Valószínűleg az igazságot, de vajon mit reagálna rá? Leordítaná a fejem, hogy miért nem voltam figyelmes? Miért nem vigyáztam a lovamra, ha egyszer kegyes volt az élet és adott egyet? Ja persze, meg egy nagy fenéket. Megadja, aztán kegyetlen módon elszakítja tőled a legféltettebb kincsed. Ha egy másodpercre is leveszed a szemed arról a kincsről, máris bajok vannak, máris adódik valaki, aki elveszi tőled.

Kénytelen voltam segítséget hívni. Kimentem a járókelők közé, a közeli útra, hogy bárkitől, akárkitől, de segítséget tudjak kérni, de senki nem adott jelet afelől, hogy érdekelné akár egy kicsit is a dolog. Esetlenül rogytam újra le, most már a meleg betonra. Sírni kezdtem. Egy pillanat alatt megint feltörtek a könnyek, de nem zokogtam, csak hullattam a könnyeket.

- Miért sírsz? - kérdezte egy mély, bársonyos hang. Lassan felemeltem a fejem, s izzadt, szőke tincseim közül reményvesztetten néztem bele, egy mélyzöld szempárba. Visszahajtottam volna a fejem, de állam alá rakta mutató ujját, s nem engedte, hogy más irányba nézzek. A tekintete rabul ejtett. Kérdését még egyszer feltette:

- Miért sírsz? Mi történt? - kérdezte kedvesen. Letöröltem könnyeimet, és csak szipogtam. Kevés kellett ahhoz, hogy ne keljenek vándorútra azok az átkozott könnycseppek, de tartottam magam. Mély levegőt vettem, s szólásra nyitottam ajkaimat, minden erőmet összeszedve.

- Elvesztettem a lovamat - eredtek meg újra könnyeim. Hát, az, hogy tartom magam, az nem vált be."

Meggyötörten ébredtem, mint mindig, amikor előjönnek az emlékek. Nagyon fáj visszagondolni. Fáj újraélni. Szinte valóságos, olyan, mintha nem is álmodnék.

Nyöszörgések közepette kászálódtam ki meleg, puha ágyamból, s indultam meg szobám ajtaja felé. Útközben megbotlottam a gitártartómban, ami szokás szerint a földön hevert hanyagul, de még megtudtam tartani az egyensúlyom. A gitárom kitámasztva, az ajtó melletti állványon. Közelebb mentem szeretett hangszeremhez, és megvizsgáltam, nem karcos-e. Szép fényesre le volt lakkozva, míg a barna festés is élénken játszott az idővel, még így 2 év után is megmaradt az eredeti színe. Pedig mennyit használtam már... még akkor vettem, mikor Miamiba költöztünk. Pont azon a napon, amikor még egy doboz sem volt kipakolva. A város utcáit jártam, amikor az egyik hangszerboltban megláttam. Szerelem volt első látásra. Akkor elhatároztam, hogy megtanulok gitározni. 1 évig jártam gitártanárhoz, majd saját dalokat kezdtem el írni. A bánatomat, fájdalmamat, ha akad, bár mindig van valami, legtöbbször egy dal szerzésébe foglalom. Egy napon majd lehet, hogy képes leszek újra befogadni egy lovat, vagy képes leszek újra úgy szeretni valakit, mint ahogyan tettem évekkel ezelőtt. Amikor utcára lépek, egy képzeletbeli maszkot veszek fel, ami elrejti az igazi fájdalmaimat lelkem legmélyén, így az ember sosem képzelné azt, hogy " ennek a lánynak valami baja van", hanem egy boldog, gondok nélküli, 18 éves gimnazistát látnak, ki felhőtlenül tölti mindennapjait. Ez az álarc lehull mikor átlépem otthon kapuit, és kedvtelenül megyek fel szobámba, hogy bezárkózzak, s újabb bánatos dalt írjak, a már halomnyi dal mellé.