Új Élet A Civilizáción Túl [SZÜNET]

3. rész: Az ezüst nyaklánc

Aznap este szinte azonnal elaludtam, ahogy álmos fejem a párnával találkozott. Álmodtam. Álmodtam arról, hogy végre sikerül összekapnom magam, és befogadni egy új barátot az életembe, és boldogan vágtatunk. Az álmom főszereplője a pej musztáng volt, amelyet alkonyatkor láttam elszáguldani a végtelenbe, és tovább.

" A szél lágyan fújt, és az idő is kedvezett egy kis kikapcsoló sétára a természetben. A nyirkos fű a talpam alatt, szinte felüdülés volt, hiszen mezítláb a legjobb érezni azt, ami körülvesz. Egy térdig érő, pántos nadrágot választottam, alá egy fekete fehér csíkos, kopott póló fele hajlott az ízlésem. Újra hallottam a távolból nyerítéseket, s ezúttal meglepetésemre a musztáng felém közeledett, egyre lassító tempóban. Valami rejtőzött benne. Ahogy megállt előttem, olyan érzésem lett hirtelen, mintha... mintha kommunikálni akarna velem. Mintha valamit szeretne jelezni. Hosszú fekete sörényébe a szél néha-néha belekapott. Teljesen egy mesebeli musztángnak hatott. Bizonytalan, lassú léptekkel közelítettem meg, míg szinte egyfolytában duruzsoltam hozzá.

- Istenem, de szép vagy! Elszöktél valahonnan? Vajon hol lehet a ménesed? Egyedül élsz-e vajon? - tettem fel sorban kérdéseimet, bár tisztában voltam vele, hogy nem kaphatok rá választ, bármennyire foglalkoztattak a válaszok tartalma. Mikor a pofájától pár centi választott el, lassan, behunyva a szemem közelítettem meg az orrát. Megérintettem. Nem ment el, pedig a lovak többsége megijedne, és visszavágtatna oda, ahonnan jött. De Ő nem ment el, nem ijedt meg, sőt, inkább még jobban kérte, hogy simogassam. Közelebb jött hozzám, majd egy kicsit megkerülve úgy állt meg, hogy fel szállhassak rá. De olyan magas volt, hogy nem értem fel. A musztáng, mintha csak tudta volna, letérdelt bal első lábára, lehetővé téve nekem azt, hogy fel szállhassak rá. Kicsit bátrabban lendítettem át jobb lábamat a ló másik oldalára (ugye mindig bal oldalról szállunk fel a ló hátára).
Amint elhelyezkedtem, a musztáng felállt mind a négy lábára, majd megragadtam két tincsben a sörényét, lépésben hagytuk el a farmot, és indultunk a hegyek felé. Először ügetésben haladtunk, majd egy folyó elhagyása után szélsebes vágtára váltott, és együtt hasítottuk ketté a levegőt. Ismeretlen ló volt, mégis megbízott bennem, és én is bíztam benne. Mintha régi ismerősként fogadott volna."

Felriadtam a lentről felhallatszó hangokra, és az álmom véget ért. Komótosan kiszálltam az ágyamból, le rúgva magamról a paplant, ami a földön landolt. Nem értettem az álmom lényegét. Gondoltam arra is, hogy ez egy jel, vagy előre látott dolog, egyszerűen de javù dolog lehetett... vagy csak szimplán egy álom volt. Az álmok nagy többsége nem előre látás, vagy valami olyasmit hordoz magában, ami egyszer valóban megtörténik. Ezek szimplán csak álmok, amiket mi találunk ki.

Telefonom kijelzőjét bámultam már vagy egy ideje, de nem tudtam felfogni, hogy mennyi az idő. Túl fáradt voltam. Talán Susan néni el tudja mondani úgy, hogy én is értsem. Magam után nyitva hagyva a szoba ajtaját lépkedtem lefele a lépcsőn. Finom illat csapta meg orromat, és kúszott be az agyamba, felébresztve bennem a kínzó étvágyat.

- Jó reggelt kincsem! - köszöntött vidám, élénk hangján. Ő már egy ideje fent lehetett, mert a reggelim már kész volt, és át is volt öltözve s ruhájába. Pántos farmer nadrág, gumicsizma, csíkos felső. Szokásos szalma kalapja hátara volt csúsztatva, miközben nyakában megakasztotta. Csillogó, mogyoró barna szemeivel rám pillantott, ahogy kimondta reggeli köszöntőjét.

- Reggelt...- ásítottam egy nagyot, majd kinyújtózkodtam a bíbor vörös kanapéra lehuppanva.

- Csináltam neked tojás rántottát. Tudom, hogy a kedvenced, így hamar fel keltem, hogy elkészíthessem neked - mosolygott rám, majd vissza fordult a konyha szekrény fele, hogy kivegyen belőle lisztet, mi közbe folytatta - Mára egy kis leány fog hozzánk jönni lovagolni. Az édesanyjával már lebeszéltem a dolgokat, neked csak annyi a dolgod, hogy mire 11 órára ideérnek, Eperke le legyen csutakolva, felszerszámozva. - adta ki az utasításokat. Hát igen. Susan néni egy vállalkozásban szerez pénzt. Az az, lehetőséget ad azoknak, akik meg szeretnének tanulni lovagolni, esetleg az alapokat begyakorolni. Szoktak hozzá járni fiataloktól idősebbekig, van aki még 50 évesen kezd el lovagolni, vagy a körül. Naponta 3-4 ember fordul meg itt, de egyes napokon csak 1-2 lovas szeretne lovagolni. Amikor itt vagyok, mindig be szoktam segíteni az oktatásban, a takarításban a lovak körül.

- Rendben. De most mennyi az idő? - tettem fel a kérdést, ami már azóta nem szállt el a fejemből, mióta felkeltem.

- Negyed 10 múlt néhány perccel - felelte, miután bal csuklójára vezette tekintetét.

- Hú, akkor igyekeznem kell! - pattantak ki szemeim, mivel időközben becsuktam, s ezzel egy időben ugrok fel a kanapéról, és közelítem meg rohamos léptekkel a reggelim. Susan egy kuncogással jelzi, hogy tetszik neki, mennyire sietni akarok, és mosolygva nézi végig, ahogy szerencsétlen módon jutok fel az emeletre. Belépve a szobába, azonnal magamhoz vettem az aznapra szánt ruhámat, egy törülközőt, és tisztálkodó szert is hozzádobtam. Így vonultam be a fürdőszobába.
10 perc alatt kész lettem mindennel, ami rám egyáltalán nem jellemző. Általában fél órákat, órákat szoktam bent lenni. De úgy nézki most, hogy végre feladatom van, és nem érzem magam feleslegesnek, izgatottabb vagyok mint valaha. Nem először csinálom ezt, de akkor is izgulok. Hosszú idő után újra munkálkodhatok a lovak körül.
Reggeli feladataim közül először Eperke bokszának a kitakarítására esett a választásom. Nem a kedvenc elfoglaltságom kitakarítani egy bokszot, de ez is együtt jár a ló tartással. Takarítás közben elég fura dologra lettem figyelmes... vagyis, nem fura, inkább csillogó dologra. Ahogy a vasvillával kikotortam azt a részt a szénából, ahol láttam a csillogó valamit, rögtön azután a valami után nyultam. Tágra nyílt szemekkel figyeltem az ezüst láncot, amit ugyancsak egy ezüst bevonatú lovas medál díszített. Jobban szemügyre vettem a kis medált, és egy pillanattal később megláttam egy nevet belevésve... vagyis, csak a monogram: S.W. Vajon mit rejthet ez a monogram? Kinek a neve lehet? És hogyan került Eperke bokszába? Kérdések halmaza fogalmazódott meg bennem, amikre választ szerettem volna kapni. Ha megkérdezem Susan nénit, talán Ő tud mondani valamit. Végül az ezüstös láncot a medállal, elrejtettem farmerem zsebébe, és folytattam a munkát.

***

- Eperke lecsutakolva, kikötve a cölöphöz, és mindjárt 11 - hadartam el, majd hátrapillantva a pónira leelenőriztem, hogy minden rendben van-e vele. Nyugodtan állt kikötve, várva a kis leányra, aki majd felül reá, és finom simogatásokkal jutalmazza majd el.
- Rendben, köszönöm a segítségedet, Kedvesem. Most pihenj egy kicsit míg meg nem jön az anyuka a kislánnyal - mosolygott rám kedvesen Susan néni, majd fel lépdelt a lépcsőn, ami minden lépésénél recsegett egy aprót. Megbizonyosodtam róla, hogy amikor bement a szobájába bezárta- e az ajtót, és gyorsan elővettem a láncot. Jobban meg szerettem volna vizsgálni, hogy van e benne valami rejtély, amit magában tart. Forgattam, tisztogattam, tapogattam, de semmit nem találtam, ami valamilyen felnyitó kapocshoz, vagy kulcslyukhoz hasonló lett volna. Csak cifra mintákat láttam rajta mindenhol, de semmi olyan, ahol fel lehetne nyitni valahogyan. Csalódottan csúsztattam vissza a zsebembe, és álltam fel a kanapéról, hogy kinézzek, megjött-e már az anyuka és lánya... de semmi. Nem jött senki. Jobb zsebemből elővéve telefonomat megnéztem az időt. 11:03-at mutatott. Hmm... biztos csak késnek. Visszahelyezve telefonomat előbbi helyére éppen vissza akartam menni a házba, amikor távoli nyerítést hallottam. Fejemet a hang irányába fordítottam, s nagyra tágult szemekkel meredtem a távolba.

Hi Eveyrone!
Tudom, hogy nem sokan olvassátok, sőt, biztos, hogy senki nem olvassa, de azért sorry a késésért.

Melissa xx