Prince of Jötunheim

/2

Abby szemszöge:

Natasha és Clint olyan sebességgel hajtották a jet-et ahogy azt emberileg lehetséges, de nekem még így is csiga lassúságúnak tűnt. Folyamatosan a híradás járt a fejemben és csak akkor esett le.

Cseppet sem barátságosan fordultam Thor felé aki látva az arckifejezésemet nagyot nyelt. Fogalmam sincs mióta tartok ott, hogy még egy istenre is képes vagyok ráhozni a frászt, de abban a pillanatban nem is érdekelt.

- Oké Thor a következő lesz - kezdtem ellentmondást nem tűrően. - vagy te küldöd vissza az asgardi haverjaidat oda ahonnan jöttek, vagy én fogom őket egyesével vissza rugdosni.

- Abony biztosíthatlak róla, hogy fogalmam sincs, hogy mi folyik itt és az apám miért küldte a seregét ide - mondta védekező hangnemben. Mondani akartam neki néhány cifraságot és azt, hogy ne hazudjon, de belenéztem a szemébe amiben csak őszinteség csillogott.

- Próbáld őket vissza paterolni, mert ha csak megközelítik Damient, nem biztos, hogy haza fognak jutni - mondtam ki kíméletlenül és visszadőltem az ülésbe.

A gép leszállt aztán... Aztán minden olyan gyorsan történt. Thor megpróbált beszélni a többi asgardival, azok előhozták Damient és Sammyt. Azt mondták, hogy csak akkor kapjuk vissza őket, ha Loki velük megy. Esélyem sem volt bármit is mondani, Loki már döntött helyettem és az ő helyén Damien állt a másik oldalamon pedig Sam,őt pedig elvitték.

Jó ideig csak álltam ott, mint egy fa szent és néztem a helyet ahol nemrég az asgardi sereg volt Lokival, de már semmi sem volt ott és a legjobb az, hogy Thor is felszívódott.

Teljesen összetörve, a fiamat ölelve ültem a kanapén, fél órával hazatértünk után. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akar Odin tenni Lokival, belegondolni, pedig féltem. Bántam, hogy nem voltam erősebb és nem tudtam megakadályozni, hogy elvigyék és bántam, hogy nem mondtam el neki valamit, egy titkot amit hetek óta hordozok, de nem volt alkalmam elmondani.

Mivel Thor is eltűnt nem volt aki eljuttathasson Asgardba, vagyis... Jézus Abony Stark te szerencsétlen! Rúgdostam magam gondolatban.

- Hogy lehetek ennyire hülye? - álltam fel és mindenki engem nézett.

- Mi az? - tette fel Clint mindenki helyett a kérdést.

- Hol van a legközelebbi lakatlan terület? - néztem körbe válaszra várva. Egy ideig mindannyian gondolkodtak, majd apa felelt elsőnek.

- Fél órányira van egy hely, valami veszélyes anyag szivárgott ki néhány éve, a cuccnak már semmi nyoma, de nem költöztették vissza az embereket a környékre és a gyárat is végleg bezárták - magyarázta. - Miért?

- Van egy ötletem - feleltem kurtán. - Wanda vigyázol a fiúkra?

- Persze - bólintott halvány mosollyal.

- Én is megyek - lépett mellém Damien és olyan komolyság és dac volt az arcán ami egy olyan korú gyerektől nem túl szokványos.

- Nem, nem jössz - tettem csípőre a kezem. - Túl veszélyes.

- Veszélyesebb, mint Jötunheim? - kérdezte még mindig ugyan azzal a tekintettel.

- Nem feltétlenül, de... - kezdtem, de befejezni már esélyem sem volt.

- Akkor megyek - fonta össze kis kezeit mellkasán. Hirtelen olyan érzésem volt, mintha tükörbe néznék. Az az eltökélt arc, a testhelyzet, minden.

- És mégis, hogy védenéd meg magad, ha arra kerül a sor? - nem válaszolt, hanem egyik pillanatról a másikra kb tíz Damien állt körülöttem. Szégyen nem szégyen még én sem tudtam melyik az igazi. Nagy levegőt vettem és a fejem ráztam.