Reménytelen szerelem

336 26 0
                                    

Elfogadni?

Mi is pontosan ez a szó? Annyiszor elhangzik mások szájából, annyiszor felhangzik egy-egy szakítás után, egy-egy veszteség után... És mégis mások képtelenek felfogni, mit is jelenthet ez. Tudjuk, hogy csak jót akarnak, és a támogatásuk sokat segít, de az elfogadás a legnehezebb dolog a világon.

Én tudom a legjobban.

A veszteség, mint lidérc kísért éveken keresztül. Üldöz, mint egy démon, amely el akarja szívni minden erőmet, minden életkedvemet, minden boldogságomat. Megfélemlít, összehúzza a szívemet, mázsás súlyt pakol a mellkasomra, könnyeket csal a szemembe... Kell még sorolnom, mit érzek, ha egyetlen pillanatra is eszembe jut?

A buszon töltött út hosszú és fáradalmas volt, miközben az ablakon bámultam ki. Esőcseppek folytak végig a hűs üvegen, amelynek a homlokomat döntöttem. Magam mellett éreztem a jelenlétét, bár nem akartam beleegyezni első pillanatban, hogy leüljön mellém, végül még is engedtem, főleg azután, hogy kedvesen rám mosolyogva megjegyezte, hogy már nincs több hely a buszon.

Nem szóltunk egymáshoz, miközben mindketten a kinti tájat figyeltük. Mindketten fél füllel zenét hallgattunk, én csak arra vártam, hogy megszólaljon, de nem tette. Néma, kínos csönd ölelt körbe minket, és már nem tudtam, hogy mit csináljak. A könnyeimet nem bírtam visszatartani egy idő után, így inkább még jobban elfordultam tőle, hogy ne láthassa az arcomat.

Nem jött össze...

-Te sírsz?-kérdezte halkan, miután fél szemmel láttam, hogy kivette a füléből a fülhallgatót.

Miért érdekel, hogy mi van velem?-üvöltöttem magamban.

-Á, nem, dehogy, csak el kaptam valami betegséget és könnyezik a szemem-legyintettem.

-Ne csináld, Chris-suttogta.-Látom, hogy valami baj van. Ki vele?

-Semmi, Nick-mondtam, miután letöröltem a könnyeimet.-Egyébként miért beszélgetünk? Majdnem egy éve nem szólsz hozzám.

-Nem beszélhetek veled?-kérdezte összehúzott szemekkel.

-De igen... Én csak... Nem hinném, hogy érdekel, hogy mi van velem-vontam meg a vállam.-Ennyi az egész.

-Azt hiszed, nem érdekel, hogy ha szomorú vagy? Tudhatnád már nagyon jól, hogy ha valaki fontos számomra, azzal mindig foglalkozom.

Felkaptam a fejem a mondatára és belenéztem gyönyörű, kék szemeibe. Minden egyes érzelem, amit ott láttam túlságosan valóságosnak tűnt, de akkor miért nem tudtam hinni neki?

Ó, persze már tudom, miért nem.

Háromszor otthagyott engem.

Évekkel ezelőtt kezdődött a történetünk, amikor egyik nap a suli folyosóján belebotlottam, aztán az iskolai bálon felkért táncolni, de egy tánc után el is tűnt a közelemből. Később, azon az estén jöttünk össze. Akkor még egy tudatlan kislány voltam, aki akkor volt először igazán szerelmes valakibe, így hát belementem a hipp-hopp kapcsolatba.

Olyan szerelemmel szerettem, mint addig senki mást. Igen, gyerekek voltunk még, és ez később meg is mutatkozott. A kapcsolatunk nem volt hosszú életű, és a további két próbálkozásunk is kudarcba fulladt. Mindketten gyerekesek voltunk, de mindketten harcolni akartunk magunkért, ezért próbálkoztunk többször is. Kár, hogy akkor nem tudtuk, hogy többé már nem létezik olyan, hogy mi.

Még mindig az a kellemes bizsergés járta át a testem, hogy ha rám pillantott, pirultam, ha róla kellett beszélgetnem és még mindig féltem attól, hogy az utolsó szakításunk után bevalljam neki, hogy mennyire szeretem őt még mindig.

Fall in love (novellák)Where stories live. Discover now