Beértem a suliba,és rögtön pár lánnyal találtam szembe magam. Nem bírom az ilyeneket,kicsik de a csöcsük kint. Az osztályterembe beléptem egy-egy sziát odalöktem. Majd Tinához fordultam, és rögtön megöleltem. De alig fejeztük be,máris meg volt az első csengetés. Na fantasztikus. A továbbiakban semmi érdekes sem volt. Tanultunk, körmöltem. Az agyam kb semmit se fogott föl. Bár ez nem meglepő. Órák után megebédeltem. Miútán a csodás menza kajámat elpusztitottam, mehettem volna haza. De nem. Túl lusta voltam elindulni. Inkább előkaptam a telefonom majd azon kezdtem el pötyögni. Válaszolgattam pár üzenetre. (nagyon celeb életet élek) Aztán sikeresen feltápászkodtam a zöld fotelról. Klasszikus. A táskám a vállamra dobtam, majd a fülembe dugtam a fülhallgatóm. És alig vártam, hogy újra láthassam. Újra át akarom érezni,ahogy köszön. Olyan különleges. Ellentétben velem. Szar ügy. Bármilyen zenét hallok,ő jut eszembe. A dallam és a szövege.
*Tudom, hogy a szívem néha téved mondd...miért hallgassak el? Akkor sem megy ha kéred* -Children of Distance-Tévedtem.
Hát..van ez így.
-Zsófi...nem szabad tudod...-súgja a tudat alattim.
Nem tehet tönkre még egy ember. Nem bírnám elviselni. Csessze meg. Annyira szerencsétlen vagyok. Mondhatnám, hogy megszoktam. Miről beszélek?? Rohadtul szerencsés vagyok. Hogy élek. Hogy vannak barátaim. És mégis hiányzik valaki. És megint ő rá gondolok. Megint a fejemben a gondolatok vele vannak tele. Fájdalmas. Ugyanakkor felemelő. Most is rá gondolok.
