Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy Marcus egy ilyen házban lakjon. Olyan jólöltözött volt mindig, tökéletesen viselkedett, és nem gondoltam volna, hogy a világ végén lakik egy kis kunyhóban. Igaz, hogy gyönyörű házikó volt, de azért mégsem egy kastély vagy palota. És ebből jön a másik probléma is, miszerint a királyi bálon csak a nemesség és a sárkányok lehettek ott.
Még mindig csak tátogtam, amikor Marcus rájöhetett hitetlenkedésem okára és megmagyarázta nekem a helyzetet.
- Az anyám és én nagyon szeretünk ilyen környezetben élni, ezért az év nagy részét itt töltjük, nem pedig a birtokon. Egyetértünk abban, hogy sokkal otthonosabb ez a kis házikó, mint az a nagy, hűvös kastély.
- Ó, így már értem - mondtam mostmár felvilágosulva. - És apukád? - kérdeztem.
- Apám meghalt, miután megszülettem. Csak képeken láttam őt.
- Sajnálom. Tudom, milyen szülő vagy szülők nélkül felnőni.
Nem válaszolt, csak intett, hogy kövessem, és mentem utána a kis tisztás közepe felé haladva. A kertben sétálva össze-vissza nézelődtem a gyönyörű színek és illatok forgatagában. Nem volt hosszú az út az ajtóig, így a nagy bambulásom közepette nekimentem Marcus hátának. Addig ügyetlenkedtem, hogy majdnem mindketten felborultunk, de szerencsére elkapott és mindketten stabilan álltunk a lábunkon. Illetve ő stabilan állt, nekem pedig remegett térdem a nézésétől. Egyszerűen volt a tekintetében valami... valami több, mint eddig. Vagy csak nem vettem volna észre?
Ezen gondolkoztam és közben bámultam rá, de elég fura fejet vághattam, mert felnevetett és a pillanat tovaszállt. Úgy néz ki, elég sokat bambulok mostanság.. ideje lenne leszoknom erről.
Közben Marcus beterelgetett a házba és időt sem adva nekem még egy kis bambulásra, behúzott a szobájába. Legalábbis, gondolom, hogy ez a szobája volt.
Intett nekem, hogy foglaljak helyet, majd miután megfogott egy füzetet és egy íróeszközt, ő is leült mellém az asztalhoz.
- Nos, arra jutottam, - kezdte mondani, hogy miért hozott ide - hogy felírhatnánk, amit tudunk és így ki tudnánk indulni valamiből. És itt gondoltam kényelmesebb és jobban el van rejtve.
- Ohh rendben, akkor írjuk.
Felírtuk, hogy a bálon támadtak rám, hogy egy teljesen feketébe öltözött alak volt az és hogy erőlködnie kellett, hogy az elmémbe férkőzhessen, valamint azt is, hogy ezt mágiával tette, bár ez egyértelmű volt.
- Nem emlékszel, hogy nézett ki a férfi? - kérdezte Marcus.
- Öhmm... - próbáltam felidézni az arcát, de egyszerűen nem ment. Visszagondoltam arra az estére és hogy hogyan láttam meg, majd mint valami nagyítóval a fejemben, ráközelítettem a tömegben, és megláttam az arcát. A negyvenes éveiben járhatott. Egészen jóképű lehetett volna, ha nem lett volna a vonásaiban valami sötét, valami gonosz.
- Adj egy lapot és ceruzát! - nyögtem ki erősen koncentrálva az arcra, nehogy elfelejtsem, hogy néz ki.
Marcus szaladt és gyorsan idehozta, amit kértem, majd a nézésével kísérve elkezdtem papírra vetni a vonásokat. Megint csak teljesen magával ragadott a művészet és megfeledkeztem a külvilágról. Csak az az arc lebegett a szemem előtt és a papír, ahogyan a vonalakat húzom.
Teljesen ellazultam és megnyugodtam. Aztán egyszer csak minden hangot hallottam. Nem csak a ceruza sercegését, hanem Marcus egyenletes, majd egyre gyorsabb szívverését, ahogy haladok a rajz befejezése felé. Hallottam a porszemek ütközését a berendezésen, a levelek ringatózását, ahogy a szél fújja őket, a méhek zümmögését. Mindezt úgy, hogy az ablak csak résnyire volt nyitva és az erdő egészen messze volt a háztól. Elképesztő érzés volt. Mintha minden hangot és minden élőlényt éreznék és hallanék egy bizonyos távon belül. Mert így is volt. De nem akartam elhinni, mert megmagyarázni nem tudom. Képes voltam egyszerre rajzolni, látni a férfi arcát és érezni körülöttem mindent.
Befejeztem a rajzot. Felemeltem a fejem, ránéztem Marcus arcára és érzelmek kavalkádját véltem leolvasni az arcáról. Volt ott hitetlenkedés, rémület, csodálkozás, meglepettség és még sorolhatnám. Ezzel természetesen engem is felzaklatott és a különös kiterjedt érzékelés elmúlt. Ekkor megkönnyebbülés suhant át vonásain, és végre megtudott szólalni.
- Először is, honnan tudsz te így rajzolni? Hogyan éreztem én mindent körülöttem és hogy lehet az, hogy te az apámat vetetted papírra? - sorolta kérdéseit.
Most rajtam volt a sor, hogy hitetlenkedjek.
- Az apádat?! Hogy mi? - teljesen kiakadtam.
Kirohant a szobából, és egy képpel a kezében jött vissza. Letette az asztalra, a rajzom mellé és végre én is szemügyre vettem alkotásomat a fényképpel együtt.
Elakadt a lélegzetem. Mindkét képről ugyanaz az ember nézett vissza rám.
Marcussal egyáltalán nem hasonlítottak. Míg az apjának sötét aurája volt, Marcust inkább a kedvesség lengte körül. Egyedül a hajuk színe egyezett meg, mindkettejüknek nagyon sötét fekete hajuk van.
Aztán megláttam egy szimbólumot, ami nagyon ismerős volt. Bele volt varrva a férfi öltönyébe, nagyon különös minta volt. Vonalak összevisszasága, amibe bele van szúrva egy tőr. Biztos vagyok benne, hogy láttam már valahol.
Annyira belemerültem ebbe a témába, hogy fel sem tűnt, Marcus feltett még egy fontos kérdést.
- Na várjunk csak. Szóval akkor te is mindent érzékeltél, amit én is? A növényeket, az állatokat, hallottad a hangokat?
- Igen, és nem értettem mi van, nem tudtam felfogni mi történik.
- Velem mostanság történnek furcsa dolgok.
- Például? Mármint ezen kívül.
Gondolkoztam rajta, hogy elmondjam-e neki a ruhás dolgot, de végül miért is ne alapon inkább beavattam, hátha kiderül valami.
- Valamelyik éjjel álmomban a királyi palotában jártam és egy lány szobájába jutottam el. Felpróbálgattam a ruhákat unaloműzésként, és amelyik a végén rajtam maradt, bekerült a szekrényembe.
- Milyen ruha? Megnézhetem?
- Persze, de akkor vissza kell menni hozzánk.
Már szedtük volna a cuccunkat össze és indultunk volna vissza, amikor eszembe jutott, mit nem említettem. Marcus éppen készült kifelé a szobából, amikor megszólaltam.
- Marcus!
- Mondd.
- Amikor rámtaláltál, akkor éppen nyomoztam és kiderült, az az elveszett hercegnő szobája volt. Találtam is egy-két könyvet ami hasznos lehet. Gondoltam szólok, hogy mindent tisztán lássunk. - kicsit kikerekedett a szeme, majd így szólt:
- Rendben, köszi, hogy szóltál.
És ezután végre ténylegesen elindultunk.
Úgy gondoltam, jobb ha nem titkolom el Marcust, hanem inkább csak a barátomként mutatom be, akit a bálon ismertem meg. Ez végülis nem hazugság.
Beléptünk az ajtón és indultunk volna a szobám felé, de Ahlaur megállított.
- Hohó, Avrelia, ki ez a fiatalember?
- Ő Marcus. Egy barátom, akit a bálon ismertem meg. Marcus, ő Ahlaur, az apám.
- Rendben van, menjetek csak.
Ahlaur egyből kiszimatolja, ha valaki rossz szándékkal jött, ezért én is kicsit megkönnyebbültem, amikor ilyen könnyen beengedte velem a szobámba.
Bevezettem a területemre Marcust és jeleztem, üljön le. Elővettem a ruhát a szekrényből és felé mutattam.
Marcusnak leesett az álla.
- Mi az? - kérdeztem előre aggódva a válasz miatt.
- A hercegnő. Ebben volt aznap, mikor elrabolták.
