Nem tudtam, hogy örüljek, vagy inkább ne. Egyrészt ez a ruha elképesztő volt, de hogy a fenébe kerülhetett ide?!
Már annyi kérdés halmozódott fel bennem, hogy csökkentenem kell a számukat. Elhatároztam hát, hogy elmegyek felfedezőútra. Egy kényelmes tunikát és egy nadrágot vettem fel, magamhoz vettem egy zseblámpát, meg néhány tekercs fonalat és máris készen álltam. A hajamat csak felkötöttem, és a kósza hajszálakat elcsatoztam.
Indulhattam is. Elmentem addig a járatokban, amíg ismertem, és ott álltam egy kereszteződésben. Na de merre kéne menni innen? Így hát a fonalat odakötöttem egy kilincshez és eldöntöttem egy kiszámoló versikével, majd jobbra kanyarodtam. Innentől már nem voltak ajtók, csak ajtónyílások, céltalanul bóklásztam össze-vissza. Még jó, hogy hoztam fonalat, mert már eltévedtem volna.
Egyszer csak magam előtt messze megláttam egy kis fényt. Már azt hittem beleőrülök, hogy csak a zseblámpa fényét látom. Elindultam felé.
Aztán egy idő után elkezdett szűkülni a járat. Ahlaur már nem fért volna be és egy idő után már egyetlen sárkány sem tudta volna átpréselni magát a falak között.
Talán tényleg igaz a feltevésem, hogy a kastélyba lehet eljutni innen.
...
Megláttam egy árnyékot! Ki lehet az? Utánamentem. Futnom kellett, hallottam hogy ő is fut. Aztán egyszer csak elhaltak a lépések. Befordultam a sarkon, és szembetaláltam magam Marcussal.
- Ez nem lehet igaz! Mit keresel itt?
- Ezt én is kérdezhetném..- húzta fel kérdőn egyik szemöldökét.
- Hát.. Én csak... Körülnéztem, és ide lyukadtam ki. - végül is, ez volt az igazság. - De ne térj ki a kérdés elől! Én kérdeztem előbb.
Lépteket hallottam oldalról. Odanéztem, de nem volt ott senki.
Mikor visszafordultam, Marcus nem volt sehol.. Nagyon dühös lettem, hogy itt hagyott szó nélkül. Megpróbáltam utánamenni, de hűlt helyét sem láttam.
Inkább csak mentem tovább. A dühömet megtartom a következő találkozásig.
Aztán végre valahára találtam egy lépcsőt. Felmentem és a könyvtárban találtam magam. Viszont a könyvtárnak egy másik részén. Most komolyan! Hány lejárat lehet egy könyvtárban?
Nem is tudtam, merre mehetnék innen. Az egész napom ebből állt, így mit is tehettem? Mentem tovább. Sikerült kitalálnom a könyvtárból, és egy ismerős kereszteződésben találtam magam. Mentem, amerre lábam vitt. Legalább ő tudta, hogy hova megyünk..
Egy idő után viszont kezdett a környezet ismerős lenni és derengett, hogy hova tarthatok. Már magabiztosan gyalogoltam az ismert úton és egy ajtó előtt találtam magam. Tudtam, minek az ajtaja. Benyitottam, és a lány szobájában találtam magam.
Sokkal szebb volt, mint álmomban és jobban látszott rajta, hogy aki itt lakott, már rég elment.
Na jó... ez elég hülyén hangzik, de tényleg így volt.
Körülnéztem, és minden ugyanolyan volt. Egy valamit viszont ellenőriznem kellett.. Benyitottam a gardróbba, és szétnéztem a ruhák közt. A kék-arany ruha nem volt ott. Mondjuk erre számítottam is, de azért még kell egy kis idő, míg teljesen felfogom a történteket.
Igazándiból innentől nem is nagyon tudtam, hogy mit kellene tennem. Válaszokat nem találtam itt, tehát máshol kellett keresnem azokat.
Vagy talán mégsem? Az asztalon megláttam egy cédulát. A többi dologgal ellentétben, azt nem fedte vastag porréteg. Valaki járt itt előttem.
De végülis ezen nem kéne meglepődnöm. Biztos a lány egyik rokona járt itt.
Széthajtottam a papírdarabot, és a következő szöveg állt benne: Ott találsz rá, ahol a legkevésbé sem keresnéd.
Hát ez igazán hasznos volt. De egyáltalán kit, vagy mit találok ott meg? Válaszokat? Egy személyt?
És akkor leesett.. Az álmom, amit apám mondott. A hercegnő. Talán az lenne a hivatásom, hogy megtaláljam a hercegnőt? És akkor most az ő szobájában lennék?
Nem is tudom, hogy lehettem ennyire vak. Persze, hogy róla van szó. De hol kéne keresnem?
Ja, igen. Ahol nem keresném.
Megnéztem a könyveket a szobában, és találtam egyet róla. Volt benne egy rész, amit a koronájáról írtak. Eszerint a korona el volt varázsolva, pontosabban semlegesített egy varázslatot, ami a hercegnőn van. A korona a lánnyal együtt nő. Sajnos a fejék is elveszett a kislánnyal együtt, pedig innen tudhatná mindenki, hogy él-e még valahol az ifjú (mostanra már nagykorú) hercegnő.
Úgy döntöttem, magammal viszem ezt, meg még egyet, amit a mágiáról találtam. Hasznos lenne megtudni valamit a saját mágiámról is és talán így majd lesz miből kiindulnom.
Összeszedtem a holmimat és indulni készültem. Már nyúltam a kilincsért, amikor meg kellett hogy álljak a mozdulat közben. Léptek zaját hallottam az ajtó túloldaláról. Reménykedtem, hogy csak átsétál, aki erre járt, de azért a kezembe vettem valamit, hogy azzal leüthessem az illetőt, ha szükséges.
Az idegeim pattanásig feszültek, ahogy a léptek egyre hangosabbak lettek. Elhaltak a hangok, majd látom, ahogy a kilincs nyomódik lefele. Innentől mintha lelassult volna az idő. Az ajtó nyílik ki lassan, én ütésre emelem a kezemet és amint meglátok egy fejet, már lendítem is. Az illető elkapja a kezemet ütés közben, kicsavarja azt, elejtem a kezemben tartott tárgyat, és hangos koppanással földet ér. Próbálok harcolni, meginog az ellenfelem, és együtt borulunk le a padlóra. A támadóm ráadásul rajtam ért földet. Amint fel tudok nézni, meg kell, hogy állapítsam, a támadóm nem más, mint Marcus.
Hirtelen erős megkönnyebülés lett úrrá rajtam. Tehát nem buktam le. Hála égnek! De megint csak felmerül, hogy Marcus mit keres itt. Rámemeli gyönyörű szemeit, és megszólal:
- Avrelia? - úgy mondja ki a nevemet, mintha ő is mázsás súlytól szabadult volna meg.
- Igen. - levegő híján csak ennyit tudtam kinyögni.
- Mi a francot keresel itt?
- Lent is mondtam. Szétnéztem, és itt kötöttem ki. Mivel nem jelentkeztél, gondoltam nekivágok egyedgül megkeresni a fekete ruhás férfit.
- Ó, te bolond lány! - meglepő módon úgy mondta, hogy nem hatott sértésnek. - Egyedül nem kéne elindulnod, veszélyben vagy. Rendben, találkozzunk holnap délben a lakhelyed előtti tisztás szélén. Csak gyere be a fák közé jobb oldalt, és ott leszek. - Azzal fel is állt, és elsietett.
Én is felkászálódtam, leporoltam a ruhámat, és indultam is volna. Csakhogy sehol se volt a fonál, amit reggel magammal hoztam. Már kezdte volna kétségbe esni, amikor rájöttem, hogy a könyvtárban tettem le a fonalat, mert elfogyott. Tehát csak odáig kellet valahogy eltalálnom. Rejtélyes módon a lábam megint csak vitt a könyvtár felé, mintha egy belső térképem lenne az egész létesítményről. A könyvtárban megtaláltam a lejárót, felvettem a fonalat, és elkezdtem feltekerni és menni utána. Már alig vártam a másnapot.
