Azt vártam volna, hogy boldogan, majd kicsattanva ébredek fel, de természetesen nem maradt el a rémálom. Pontosan ugyanazt álmodtam, mint legutóbb, csak valahogy intenzívebb volt. Hideg verejtékben úszva eszméltem fel és örömmel nyugtáztam, hogy a saját szobámban vagyok.
Megpróbáltam összeszedni magam több-kevesebb sikerrel, és felöltöztem. Nem tudtam, hogy hova megyünk majd, ezért egy csinos, de mégis kényelmes és praktikus összeállítást szerettem volna választani, de ilyen természetesen nem volt. Legalább 20 percig álltam a szekrényem előtt és gondolkodtam, mit is kellene felvennem ma, de döntésképtelennek minősültem, ezért a ruhaválasztást inkább elhalasztottam fürdés utánra.
Mondanom sem kell, nem lettem sokkal okosabb így, tisztán sem. Végül találomra kivettem valamit, azt még párszor kicseréltem, és nagyjából elégedetten álltam a díszes keretbe foglalt, egész alakos tükör előtt. Egy könnyebb anyagból készült, sötétlila színű, majdnem teljesen minta nélküli, háromneggyedes ujjú egyberuha volt rajtam. Egy szalmakalapot vettem fel hozzá és egy tarisznyát fogtam még meg. A ruha színe kiemelte a szemem színét és a hajam szőkeségét, valamint a hatást még egy leheletnyi sminkkel tettem teljessé. Szerencsémre a bőröm természeténél fogva hibátlan, és az arcom is viszonylag szép, éppen ezért nem igazán törődök a sminkkel, de most nem hagyhattam ki.
Igazándiból nem is értettem, miért izgulok ennyire, hiszen csak Marcussal találkozok. Általában soha nem szoktam ennyit gondolkozni és ennyire ügyelni a megjelenésemre. Na, nem mintha nagyon kicsíptem volna magam, de a kelleténél picivel jobban izgultam.
Most, hogy elkészültem, nem tudtam, mit kezdjek fennmaradó időmmel, azon kívül, hogy ennem kellene valamit. Ugyanis természetesen sokkal hamarabb elkészültem, minthogy ki kell érnem, tehát miután haraptam valamit, leültem az asztalomhoz, és az ablakom előtt, a kellemes, délelőtti fényben elkezdtem rajzolni. Hagytam, hogy magával ragadjon az érzés, és már nem is érzékeltem a külvilágot, még azt, se amit rajzolok éppen.
Amint meghúztam az utolsó vonalat, felemeltem a fejem, hogy megszemléljem a művemet. Baljóslatú kép tárult elém. Két alak volt egy hatalmas és félelmetes kastély előtt, ami fölött feketéllő felhők gyülekeztek villámokat szórva. Hogy hogyan találok ki ilyeneket, azt nem tudom, de azt el kell, hogy mondjam, egész jól sikerült a rajz. Sőt, meglepően élethű.
Van amikor csak közepesen sikerülnek a rajzok, akkor annyira nem is ragad magával a dolog, de néha teljesen élethű, mint most is. Ilyenkor azzal sem lehetne kizökkenteni, ha rámomolna a ház. Igaz, még nem próbáltuk ki..
Amint így elmélkedek, rájövök, nem tudom mennyi idő telt el. Kissé rémült sikkantás hagyja el a számat, ugyanis majdnem elkéstem. Gyorsan felveszem a szalmakalapot, felkapom a táskám és rohanok is kifelé, de meg kell hogy álljak, ugyanis Ahlaur szólt.
- Hát te meg hova mész? - kérdezi. Mit mondjak neki? Az igazat mem mondhatom el, érzem, hogy nem lenne jó ötlet.
- Csak sétálni megyek el. - hazudom. Tudják, hogy szeretek több órás sétákat tenni a természetben, szóval ezzel nem lehet gond.
- Rendben, majd jössz. - és ki is sétálok az ajtón.
Elsétálok a tisztásra, ami nem messze van a bejárattól, és jobbra veszem az irányt. Bevetem magam a fák közé és szétnézek. Mondhatjuk, hogy megdöbbentem, amikor valaki felemel a földről és hirtelen egy ágon egyensúlyozva találom magam.
Gyilkos pillantást vetek 'elrablómra', akiről azonnal tudtam, hogy nem lehet más, mint Marcus. Azonban az, hogy a fejemet hirtelen elfordítottam, kibillentett az egyensúlyomból, és majdnem lezuhantam a magasból, de szerencsére meg tudtam kapaszkodni egy szomszédos ágban.
Már szólásra nyitottam a számat, amikor Marcus a szám elé helyezte az ujját, így jelezve, hogy maradjak csöndben. Szerencse, hogy komolyan vettem a figyelmeztetést, mert egy pillanattal később egy sötétbe öltözött alak suhant el alattunk kíváncsian nézelődve. Valaki tudomást szerzett a találkánkról. De hogyan? Hiszen csak mi ketten tudtunk róla, nem igaz? Lehetséges, hogy mikor megbeszéltük, volt ott valaki, aki esetleg meghallhatta? Akárhogy is, ez meglehetősen nyugtalanító. Csendben kivártuk, amíg elmegy és csak utána merészkedtünk le a fáról. Még akkor is settenkedve kellett haladnunk, nehogy valaki utánunk jöhessen. Az erdőben haladtunk kézenfogva és Marcus maga mögött vezetett, ami őszintén szólva elég jól jött, mert valószínűleg már rég lemaradtam volna, olyan tempóban közlekedett.
Sétálás közben egyfolytában magában beszélt. Csak néhány szót tudtam elkapni, de azok is elég aggasztóak voltak. Azt vettem le, igen meglepődött, hogy követett bennünket valaki, hiszen mi csak egy picit nyomozni szeretnénk, és lehet hogy tényleg valami nagyobb dolog van ennek a kis támadásnak a hátterében.
Amikor végre valahára kiértünk az erdőből és megállhattunk, egy kis tisztás szélén álltunk, aminek egy kis házikó volt a közepén. Olyan nyugodt hangulatot árasztott a kis virágoskertjével előtte, és a kúttal a kertben, az ablakokon lévő virágmintás függönyökkel, hogy azt vettem észre, teljesen elmerültem a látványban. Közben Marcus beszélt hozzám, de sajnos én semmit nem hallottam belőle.
- Hahó! Figyelsz rám? - kérdezte szórakozottan. Nyilván viccesnek találta a bambulásomat.
- Igen... Igen, persze. Ne haragudj, de annyira szép ez a kis házikó ezen a tisztáson.
- Itt lakom. - mondta és teljesen ledöbbentem.
