Mikor legközelebb bejött hozzám a táncpárom, elhatároztam, hogy meg is kérem, segítsen nekem ebben. De mindenekelőtt most már muszáj volt megkérdeznem a nevét. Ez így nem ér, hogy ő tudja az enyémet, én meg nem az övét.
- Egyébként hogy hívnak?
- Marcus. Téged? - Miért kérdezi? Hisz tudja! Ó, tényleg! Én azt 'nem hallottam'.
- Avrelia.
- Szép név.
Nem tudtam hogyan kérjem meg, hisz alig ismerem, így - mivel a megfogalmazáson agyaltam - nem szólaltam meg.
Tett-vett, majd amikor már majdnem kiment, inkább csak szimplán megkérdeztem:
- Segítesz nekem?
- Miben? - nézett értetlenül.
- Nem szeretném, hogy ez még egyszer megtörténjen, ezért megpróbálom kideríteni, hogy ki a fekete ruhás férfi, és reméltem hogy segítesz.
- Miért én?
- Rajtad kívül nem hiszem, hogy más észrevette, ki volt. - látszott rajta, hogy gondolkozik, felméri mennyire lehet kockázatos, de végül mégis így szólt:
- Rendben, segítek. Viszont most már fel kell menned. Apádnak előbb-utóbb fel fog tűnni a hiányod. - Felálltam, megigazítottam a ruhámat meg a hajamat és készen is álltam. Már kimentem az ajtón, mikor rájöttem, nem tudom, hogy merre kell menni. Így hát bevártam Marcus-t, és együtt mentünk - mint, ahogy kiderült - az alagútrendszerben. Elképesztő, mennyi helyiség lehet még a kastély alatt.
Elég hosszan mentünk, mire végre megláttunk egy lépcsőt, ami reményeim szerint a bálteremhez vitt. És igazam volt. Befordultunk és felmentünk. Egy csapóajtó vezetett föl a.. A könyvtárba. Mindig is tudtam! A könyvtárak olyan titokzatosak. Hol máshol lehetne lejárat egy titkos alagútrendszerbe?
Hmmm. De ha titkos, akkor Marcus honnan tudja? Mindegy. Most egyelőre csak jussak haza.
Megérkeztünk a bálterembe. Mintha mi se történt volna. Lágy muzsikaszó töltötte be a teret. A táncparketten kecsesen keringőztek a párok, akik meg nem, azok - most már - felszabadultan beszélgettek, vagy éppen ettek valamit a gyönyörűen megterített asztalokról. Nem is illett ide semmi olyasmi, ami velem történt itt.
Mikor Marcus mellém ért, felajánlotta a karját és én elfogadtam. Bevonultunk a terembe, és átadott apámnak.
- Még találkozunk. - és el is ment.
Szóltam apának, hogy haza szeretnék menni, mert megfájdult a fejem, így el is köszöntünk a házigazdától és elindultunk hazafelé.
Az erdő mélyén laktunk hatalmas föld alatti helyiségek hálózatában. Most belegondolva, hasonlóba, mint ami a kastély alatt van, csak szélesebb folyosókkal, hogy a sárkányok elférjenek.
Hmm, vajon össze van kötve a kettő?
El is döntöttem, hogy holnap elmegyek körülnézni, most pedig inkább aludni indultam, de sajnos most sem volt nyugodt álmom...
Megint a bálteremben találtam magam. Ugyanazokat a borzalmakat éltem át, mint legutóbb.
Ahogy egyre közeledett a vérszomjas tömeg és egyre jobban pánikoltam, észrevettem valami furcsát. Mintha nem a saját bőrömben lennék. Nagyon különös érzés volt. Végignéztem magamon, és már a hajam színe sem stimmelt. Míg nekem mézszőke színű, ennek a lánynak szénfekete tincsei voltak.
Míg ezen gondolkoztam, el is felejtettem, hogy a tömeg közben szét akar szedni. Halálos nyugalom szállt meg és elkezdtem menekülési útvonalakat keresni. Szétnéztem az emberek között, és megláttam egy letört asztallábat. Sikerült odakerülnöm hozzá és kard-szerűségként használva próbáltam áttörni a testek alkotta falon.
Sikerült átverekednem magam és megúsztam néhány horzsolással. Nem is tudtam, mihez kezdhetnék most? Hova menjek? Nem ismerem a kastélyt. Elkezdtem hát vaktába futni. Találtam egy szobát, és bementem. Bezártam magamra az ajtót, és lélegzet-visszafojtva vártam, hogy hallok-e valamit, de semmi. Úgy néz ki, túl lassúak voltak, és elvesztették a nyomomat.
Most vettem észre, hogy milyen szobában vagyok. Valakinek a hálószobájában találtam magam.
Hatalmas baldachinos ágy volt a szoba középpontjában, gyönyörűen faragott fa bútorok voltak a fal mellett egyik oldalt, másik oldalt pedig egy hatalmas fésülködőasztal.
Aztán megláttam magam a tükörben. Beigazolódott a gyanúm. Valóban nem én voltam. Állig érő, szénfekete hajam volt frufruval és hosszú, kecses nyakam. Na és a szemeim! Nem is tudom, ez milyen árnyalat. Gyönyörű zöld szemeimmel néztem vissza a tükörbe. Vajon ki lehetek? Ez a lány nálam picit magasabb, és olyan 18-19 éves lehet.
És akkor a tükörben megláttam egy képet az egyik szekrényen. Megfordultam és odamentem. A képem én voltam. Vagyis az, aki éppen vagyok. De miért van itt ez a kép?
Szétnéztem figyelmesebben a szobában és észrevettem, hogy több kép van elszórva a bútorokon. Valószínűleg az ő szobájában voltam.
Akárki is, a kastélyban lakott. Nem úgy néz ki, mintha mostanában használták volna, mindent porréteg fedett.
Körülnéztem még egy kicsit, és találtam a szobához tartozó fürdőszobát, és egy gardróbot is. Istenem, milyen gyönyörű ruhák voltak benne! A fogasok csak úgy roskadoztak a számtalan ruhaköltemény súlya alatt. Elterveztem, hogy amíg várok, hogy felébredjek felpróbálok párat. Miért ne?
Már csak a barátnőim hiányoztak, akik ugye nincsenek. Pedig ez igazi csajos program lehetett volna.
Volt egy sziporkázó arany, egy fejedelmi bézs, és egy figyelemfelkeltő tűzpiros is.
Nekem mégis legjobban egy sötétjék-arany ruha tetszett meg. Pánt nélküli volt, a mellrésze kék kövekkel kirakva, kivéve a szélét, oda arany csipkét raktak. Nagy, abroncsos szoknyája fodrokkal volt teli. Bárcsak az enyém lehetne!
Még egy kicsit nézegettem magam benne, és aztán hirtelen felébredtem.
Először azt se tudtam, hol vagyok, annyira valóságos volt az álom.
Ránéztem az órára, és reggel fél hatot mutatott. Még van időm gondolkozni. Felkeltem, összeszedtem magam, és megnéztem, mit kéne ma felvennem. Kinyitottam a szekrényem, és benne volt a ruha...
