The Academy Of Secrets

Még Több Furcsaság

A talpam alatt a csupasz betont éreztem. Az ég be volt borulva, de még nem esett eső. Csattanást hallottam. Megpördültem, és apát láttam egy rommá tört autóban. De csak az ő autója volt ott, akkor mégis mitől tört össze? Rohantam felé, egyre közelebb értem. A kezében egy tejszínű kristály volt, hasonló mint amit mi kaptunk. De az övé izzott. Már majdnem odaértem, amikor az álom szertefoszlott.

Kinyitottam a szemem. Egy puha ágyon hevertem. A levegőben fertőtlenítő szag terjengett, de nem egy kórházban voltam, hanem még az akadémián. Az ablakokon fényszűrődött be. Fel akartam ülni, de lépteket hallottam. Lehunytam a szemem, mintha még aludnék.
- Biztos vagy benne? - kérdezte egy férfi hang. Felismertem. Billie volt az.
- Egészen biztos - mondta egy másik kissé rekedtesen. Amennyire meg tudtam állapítani, Mr. Doyle szólalt meg, de nem voltam benne teljesen biztos - Valaki befolyásolni próbálja. És ennek a valakinek elég hatalma van hozzá, hogy véghez is vigye, amit akar - állapította meg Doyle.
- Mindenképp meg kell tudnunk, mit látott. Vajon mi volt elég erős ahhoz, hogy egy teljes napra kiüsse? - kérdezte Bill. Egy teljes napig aludtam volna?
- Nem tudom. De abban biztos lehetsz, hogy nem ide való személy csinálta - egy kemény tárgy koppanását hallottam a mellettem lévő kisasztalon, majd még egy cipő kopogása hallatszott.
- Felébredt már? - gondolatban elmosolyodtam a hang hallatán. Még sosem vártam ennyire, hogy beszélgessek Hay-el.
- Még nem - szólt az igazgató - Menjünk, Bill, hagyjuk őket magukra - pár pillanat múlva távolodó kopogásokat hallottam, majd egy ajtó becsukódását.

Felültem az ágyon, és megöleltem a barátnőmet.
- Hayles, el kell tűnnünk innen - mondtam komolyan.
- Miért? - kérdezte, majd eltávolodott,hogy a szemembe tudjon nézni.
- Itt minden és mindenki dilis. A szabályok, az igazgató, a busz út... Mégcsak azt sem tudjuk, hol vagyunk! Lehet, hogy valamit tesznek az ételbe. Az rémálmaim vannak, hallucinálok, és ez az ájulás... Hay! Le kell lépnünk. Minél előbb. Vacsora után... - hadartam, mire a lány félbeszakított.
- Aly... Nyugodj meg - mondta, és simogatni kezdte a karom - Beverted a fejed. Gyógyszereket is kaptál. Új helyen vagy, új emberekkel, természetes, ha rémálmaid vannak - mosolyodott el megértően.
- De... - kezdtem, de megint leállított.
- Shh - tapasztotta ujját a számra - Most beszéljünk a helyes tetkós udvarlódról - mondta izgatottan.
- Oliver? - ráncoltam össze a szemöldököm - Ő nem az udvarlóm - bár az lenne - Mindössze egyszer beszéltünk. Akkor is én támadtam le a rajz miatt.
- Amíg Csipkerózsikásat játszottál, egyszer összefutottam vele, amikor látogatni jöttem. Ő épp akkor jött ki - elmosolyodtam. Ezek szerint járt nálam, de vajon miért? Az asztalomra néztem. A kristályom volt rajta, amit valószínűleg Ethan rakhatott le, egy pohár víz, és pár pirula. Tehát Oli semmit sem hagyott itt.

Este már a saját ágyamban aludtam. Volna. Ha nem gyötörnek állandóan a rémálmok. Friss levegőre volt szükségem. A kristályomat és a térképem felmarkolva elindultam az udvar felé. Ha már az egyedül járkálós szabályt megszegtem, legalább a hülye kristályosat igyekeztem betartani.

A folyosókon égett pár lámpa, így nekem nem kellett vinnem. Hamar megtaláltam az udvarra vezető utat, pedig még csak 3 napja vagyok itt.
A Hold fényében egy alakot pillantottam meg egy padon ülve, nekem háttal. Felé indultam, mielőtt még odaértem volna, megszólalt.
- Álmatlanság? - kérdezte nyugodtan a fiú.
- Olyasmi - feleltem, és helyet foglaltam mellette - Honnan tudtad, hogy jövök?
- Nem tudtam - nézett rám - Úgy lépkedsz, mint egy elefánt.
- Ez nem is igaz! - nevetve vállba bokszoltam, mire ő is elvigyorodott. Olyan mosolya volt, mint azoknak az embereknek, akik csak néhány pillanatra tudnak megszabadulni a hétköznapok terhétől, és önfeledten nevetni. Egyre inkább úgy éreztem, meg kell ismernem Oli Sykes-ot. Szerettem volna, ha megosztja velem a titkait, és megbízik bennem. Csak erővel tudtam levenni róla a szemem, és a csillagok felé nézni.
- Régóta rajzolsz? - kérdeztem.
- Nem... Illetve... Igen. De nem mindig tudok. Néha olyan, mintha a kezem magától mozogna a papíron. Sohasem tervezem el előre, hogy rajzolni fogok... Csak úgy jön...azt hiszem - pár pillanatig csendben maradtunk, egy tücsök messzi muzsikáját hallgatva - És te gyakran esel össze? - kérdezte, és megjelent egy apró mosoly a száján, jelezve, hogy ne vegyem magamra.
- Ha-ha. Nagyon vicces - figyeltem rá, hogy hangsúlyom elárulja, nem sértődtem meg. Ujjaim közé fogtam egy barna tincsem, és bizergálni kezdtem.
- Megijesztettél - váltott komolyra - A szemed kifordult, aztán összerogytál. Mint egy rongybaba - halkult el.
- Azt hiszem, visszamegyek a szobámba - álltam fel pár perc csend után.
- Visszakísérlek - pattant fel ő is - A világért sem sérteném meg az Akadémia szabályait - tette hozzá nevetve. Ezen én is elmosolyodtam. Elindultunk a szobáink felé, utunk alatt végig csendben maradtunk. Azt hiszem, mindkettőnknek volt min gondolkodnia.