The Academy Of Secrets

A Tündér

*pár nappal később*

Szinte minden délutánt a könyvtárban töltöttünk Hayley-val. Néha Brendon és Patrick is csatlakozott hozzánk, de legtöbbször ketten voltunk. Oliver pedig még mindig került, de ez már nem is érdekelt. Ahogy észrevettem egy barátja sem volt, lehet, hogy szívesebben lógott egyedül.

A könyvek között keresgéltem a képességeimről szólókat, amikor Andy lépett mellém. Már rég óta nem találkoztunk, őt a festők közé sorolták.
- Szia - köszönt barátságosan.
- Szia - mondtam mosolyogva. Azon gondolkoztam, hogy megöleljem-e, amikor egy zöld borítású, vastag könyvet nyomott a kezembe.
- Azt hiszem ezt keresed - szólt még mindig mosolyogva a fiú. A címre pillantottam. Tündék és orákulumok, avagy mindent a tálentumokról.
- Köszönöm - pislogtam rá hálásan - Honnan tudtad? - kérdeztem.
- Shhh - pisszegett le a könyvtárosnő. Akit egyébként ki nem állhattam. Mindig lepisszegett, pedig általában nem is beszéltem hangosan. Andy közelebb jött és suttogva folytatta.
- Hayley - mondta egyszerűen és az asztalunk felé mutatott, ahol most nem csak a barátnőm, hanem Patrick, Brendon, Joe és Pete is ücsörgött. Eddig észre sem vettem őket. Bizonyára azért, mert már jó ideje a polcok között sétálgatok.

Elindultunk feléjük, és a szerencsétlenségemnek köszönhetően megbotlottam, és már majdnem megölelgettem a padlót, mikor valaki elkapott. Felnéztem, és egy mogyoróbarna szempár nézett vissza rám. Amikor visszanyertem az egyensúlyom, elindult a könyvtár hatalmas ajtaja felé. Még mindig a távolodó Oliver alakját néztem, miközben helyet foglaltam az asztalunknál.

- Úgy látom Alyssa-nak van egy lovagja - mondta Hayley kissé izgatottan.
- Mi? Nem! Dehogyis - vágtam rá talán egy kicsit gyorsabban, mint kellett volna. Éreztem, hogy az arcomat elönti a pír. A kezemben lévő könyvet az asztalra tettem és tanulmányozni kezdtem a borítót, mintha érdekes lenne.
- Mi van Sykes és közted? - kíváncsiskodott Joe. Mindenki engem figyelt, én pedig próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne.
- Semmi. Tényleg. Amint látjátok, kerül. Nem is beszélünk - mondtam kimérten. Fellapoztam a könyvet, és a sorokat kezdtem bámulni, de képtelen voltam az olvasásra koncentrálni. Egyszercsak Pete felpattant, felmarkolt pár könyvet, és elindult az ajtó felé.
- Később találkozunk - szólt hátra a válla fölött.
- Olyan fura mostanában - kezdte Patrick - Szerintem lány van a dologban - Hay erre kíváncsibb lett. Imádta ezt a témát.
- Szerintem Melanie az, a múltkor együtt láttam őket - hadarta, majd hosszasan beszélgetni kezdett a három fiúval.
- Nincs kedved sétálni egyet? - kérdezte Brendon.
- De, igen, van - mosolyogtam rá.

Elbúcsúztunk a többiektől, és elindultunk a kert felé, kezemben a könyvemmel. Szeptember elejéhez híven elég meleg volt ahhoz, hogy ne fázzak a rövidnadrágomban, és a fehér, Pikachu mintás pólómban. A hajamat mostmár összefogva hordtam, mivel sok időt töltöttem a könyvek között, zavart az olvasásban.
Csendben lépkedtünk egymás mellet, élveztem, ahogy a lemenni készülő Nap sugaraival melengeti az arcom.
- Meglett végül a karkötőd? - kérdezte.
- Nem sajnos - mondtam - Anyunak el sem merem mondani - nevettem fel kínosan.
- Ha ez vígasztal, én elhagytam a kristályom - nevetett fel ő is.
- Ijjj - húztam el a számat - Bill ki fog nyírni.
- Szerintem te előbb megteszed - nézett a szemembe, arcára különös fájdalom ült ki. Ez mégis mit jelentsen? Soha nem lennék képes bántani még egy legyet se, nemhogy egy embert. Mielőtt bármit mondhattam volna, valaki a fiú nevét kiáltotta.
- BRANDON! - erre nem csak mi, de az udvaron tartózkodó összes diák odakapta a fejét. A kiáltásért Patrick volt a felelős.
- Azt hiszem, nekem most mennem kell - mondta még mindig Patrick-et nézve.
- Rendben - szóltam egyszerűen. Kissé zavartan megölelt, amit én viszonoztam, majd az említett fiú után sétált.

Kerestem egy szimpatikus padot, és leültem olvasni. Először a saját adottságomról olvastam, majd az Empatákra is áttértem. Még mindig képtelem voltam elhinni ezeket. Úgy éreztem magam, mint Harry Potter az első roxfordi napjain. Lenyűgözött a hely, az emberek többsége kedves volt, de magamról nem tudtam felfogni, hogy több vagyok, mint egy átlag ember. De kezdtem megszokni a helyzetet. Persze még megdöbbentem, mikor teleportáltam, de már nem a fáradtságomra fogtam. Arra viszont továbbra sem jöttem rá, hogyan tettem.

Kis idő múlva arra lettem figyelmes, hogy nem tudok olvasni. Besötétedett. Utáltam sötétben kóborolni a kastély falai között. Ráadásul egyedül. Szitkozódva összecsuktam a könyvet, és behunytam a szemem. Ez egy jó alkalom arra, hogy megpróbáljak tudatosan teleportálni. Bill szerint koncentrálnom kell, most pedig másra sem tudtam gondolni, csak a szobánkra. Szoba, szoba, szoba, szoba. Hiába ismételgettem magamban és képzeltem el az ominózus helyszínt, amikor kimyitottam a szemem, ugyanott voltam. Hát jó. Sóhajtottam, és elindultam befelé.

Már az utolsó kanyarnál jártam, amikor valaki a karomnál fogva visszarántott, másik kezével pedig a számat fogta be. A szívem elkezdett gyorsabban verni, feléledt bennem a menekülési ösztön. Próbáltam kiszabadulni az idegen szorításából, de nem tudtam.
- Elengedlek, de ne sikíts, oké? Nem foglak bántani - suttogta az ismerős hang. Izmaim elernyedtek, ő elengedett, és mikor megfordultam, Oli pislogott vissza rám. Minden félelmem elillant, helyét a düh vette át.
- Te mégis mit képzelsz? - "üvöltöttem" vele suttogva - Normális vagy? Tudod mennyire megijedtem? - ököllel vállba ütöttem, de nem hiszem, hogy fájt neki.
- Nugodj le - fogta meg a vállam, és a szemembe nézett - Csak nyugodtan akartam veled beszélni.
- És ennek az a módja, hogy a frászt hozod rám? - kérdeztem. Hangomból egyre jobban kezdett elpárologni a harag.
- Hé, nem az én hibám, hogy állandóan körül vagy véve az idióta barátaiddal...
- Ők egyáltalán nem idióták! - szakítottam félbe - És ők legalább foglalkoznak velem, és nem kerülnek minden ok nélkül, mint te - böktem a mellkasára. Elég szűk kis folyosó szerűségbe "vonszolt" be, aminek a végén egy fal volt. Ennek köszönhetően közelebb álltam hozzá, mint szerettem volna. Emlékeztetni fogom rá, hogy ha legközelebb elrabol, akkor valami tágas helyiségre essen a választása.
- Mindennek van oka, Aly - mondta egy kis szünet után. Kérdőn néztem rá.
- Igen? És ennek mi az oka? - kérdeztem. Már nem a szemembe nézett, hanem a falat kémlelte.

Szólásra nyitotta a száját, én pedig vártam a válaszra. Amit nem kaptam meg, ugyanis Brendon ijedt alakja jelent meg a kis folyosón. Végignéztem a fiún, és láttam, hogy a ruhája csupa vér, a fejéből is csordogál a vörös folyadék.
- Gyertek, segítségre van szüksége- szólt remegő hangon. Gondolkodás nélkül követni kezdtem. Ahogy közelebb értünk, a kristályom zizegni kezdett a zsebemben. Amikor feléztem, egy halott lányt találtam, körülötte mindent vörösre festett a vére. A kezemet a szám elé kaptam mozdulni sem bírtam. Nem ismertem fel, hogy ki volt az, de akkor is borzalmas látványt nyújtott.

Körbenéztem, és láttam, hogy Oli eltűnt. Pár perccel később Bill és Ethan Doyle jelent meg. Mindkettőjük arcára meglepődöttséggel vegyes ijedtség ült ki.
- Bill, hívja Madam Green-t. Úgy tűnik, elkezdődött. A tündér halott - szólt Mr. Doyle, tanárunk pedig futva eltűnt - Brendon, Alyssa, jobb lesz, ha jelentkeznek a gyengélkedőn. Nemsokára én is megyek - mondta, mi pedig engedelmeskedtünk neki.