The Academy Of Secrets

Minden Értelmet Nyer

*4 nappal később*

Kezdtem egyre jobban megszokni az itteni dolgokat. Habár az, hogy megszoktam, nem azt jelentette, hogy el is fogadtam őket. Magamban még mindig felnevettem, ha szóba kerültek az "árnyak", vagy rám szóltak, hogyha nem volt nálam a halványkék kristályom. A tanulók kisebb-nagyobb csoportokat kialakítva beszélgettek. Megfigyeltem, hogy legtöbbjük a vele egykorúval barátkozott.

A mi kis csapatunk is egyre jobban összekovácsolódott, bár Hayley, Melanie, és Oliver kivételével senkivel sem beszéltem. Negyedik szobatársunkkal, Sam-el, szinte lehetetlen volt összefutni. Mindig korán kelt, a nap nagy részében a könyvtárban volt, majd korán lefeküdt.

Hayley viszont egyre népszerűbb lett. Párszor én is elmentem vele az iskola egyik hatalmas termébe, ahol minden este zenés est volt (persze alkohol nélkül, Bill "szigorú" felügyelete mellett). Itt főként azok csillogtathatták meg tudásukat, akik játszottak valamilyen hangszeren. (Persze a többi tehetségnek is rendeztek ilyesfajta estéket, de azokra nem jártunk el.) Minden zenei műfajnak meg volt a maga "ideje". Akik könnyű zenét játszottak, kora délután érkeztek, ennek helyét vette át a pop zene, majd a rap, ezt követte a rock, később a metál is helyett kapott, végül éjfél körül aludni mentünk.

Hay és új barátai, (becses nevükön Patrick Stump, Pete Wentz, Joe Trohman, Andy Hurley és Brendon Urie) szinte minden este felléptek. Egyszer kétszer én is beálltam dobolni, Melanie vagy Brendon énekelt, Pete és Joe pedig gitározott, és meg kell hogy mondjam, tetszett a dolog. De többször voltam néző, mint előadó.

Oli is rengetegszer megfordult a színpadon. Az ő stílusát valahová a rock és a metál közé tudtam tenni. Részben ezért maradtam éjfélig, részben pedig azért, mert... Oké. Csak miatta maradtam éjfélig. De nem tehettem róla. Annyira imádtam, mikor énekelt. Olyan volt, mintha éneklés közben adott volna ki magából minden fájdalmat és csalódást. Mikor lelépett a színpadról sokkal megkönnyebbültebbnek tűnt. Nem beszélgettünk sokat, azóta az este óta még egyszer összefutottunk a kertben, az étkezéseknél néhányszor odaültem hozzá, úgy tűnt jól érzi magát velem, ahogy én is vele. De ebben is tévedhettem, mert ő nem keresett. Egy idő után már nem ültem oda, ő sem törte magát, hogy beszélgessünk.

Brendon rendszerint ott maradt velem a zenés esték végéig, hogy ne kelljen egyedül sétálgatnom a kastély ódon falai között. Vele viszont egyre több időt töltöttem. Majdnem olyan jó barátomnak mondhattam, mint Hayles-t.

A furcsaságok nem szűntek meg, még ott voltak az álmaim a kő ajtóról, a nő suttogásával együtt, nem is beszélve a baleset rémképeiről. Néha előfordult, hogy nem emlékeztem dolgokra, például kiléptem a fürdőből, és az étkezőben találtam magam, a tetovált kiszemeltem közelében, máskor a fésűm, a könyvem, vagy más használati tárgyaimat találtam meg azokon a helyeken, ahol Oli a legtöbb időt töltötte. Ezeket a fáradságnak tudtam be, ez ugyanis állandóan jelen volt.

Feltűnt, hogy Hay-nek egyre nagyobb hangulat ingadozásai voltak. Volt olyan, hogy egyik pillanatban nevetgélt, aztán Joe megvágta az ujját, ő pedig már akkor felszisszent, mikor még nem is látta a sebet. Előfordult az is, hogy rémülten keltem föl egy rémálmom után, és mikor felé néztem, ő is ugyan olyan rémülten ült fel az ágyában.

Szeptember 3-án sor került az évnyitóra. A diákok száma a többszörösére nőtt, így értelmet nyert a kastély mérete, és a szobák száma. Az unalmas, monoton köszöntő beszéd után, nekünk, elsősöknek, még a teremben kellett maradnunk. Mr. Doyle, és az eddigi csapatvezetőink egymás mellett álltak, mi pedig maradtunk székeinken ülve.
- Minden, amit eddig tudtatok szeretett iskolánkról, egyfajta álca, de úgyis fogalmazhatnánk, hazugság. Minden az egyszerű emberek miatt lett kitalálva, tanulóink megóvásáért - mondta kertelés nélkül az igazgató, a teremben értetlen morajlás hangzott fel - És ti sem azok vagytok, aminek gondoljátok magatokat. Az elmúlt egy hétben tanáraitok, és jómagam is, figyeltünk benneteket, és pontosan tudjuk, ki melyik házba fog kerülni.
- Az általatok ismert házak sem azok, amiknek látszanak - vette át a szót egy nő - A táncosok nem mások, mint tündérek. A festők olyan mágusok, akik képeikbe akár rabul is ejthetnek valakit. A színészek alakváltók, a zenészek pedig a természet tündéi, és az orákulumok között állnak. Erről bővebben holnap fogtok beszélni az osztályfőnökötökkel. Most pedig jöjjön a beosztás - a neveket felsorolva mondták meg, hogy ki hová került. Gondolataimba merülve bambultam tovább. Hogy fogom én ezt elmondani anyának? Egyáltalán el kell mondanom neki? Csak három névre figyeltem fel: Hayley-éra, Oli-éra, és a sajátomra. Mind a hárman a félig-tünde-félig-orákulum csapatot erősítettük.

A szobáinkba sietve megfigyeltem a többi diákot. Volt, aki eg festett macskát mutatott a barátainak, majd megrázva a képet, kiesett az állat, aztán a vászonra dobva a cica újra a kép dísze lett. Láttam olyat is, aki a levegőbe táncolta magát. Szó szerint.

A szobánkba érve mindenki fáradtan dobta le magát az ágyra, kivéve Samantha-t, aki még nem ért vissza. Betakaróztam, és végiggondoltam mindent, amit ma hallottam. Már csak egy kérdésre szerettem volna megtudni a választ.

Ki az az Alyssa Hastings, akit ezek szerint sosem ismertem igazán?