A fehér királynő

2. fejezet

A sárkány egészen az arcomba hajolt. Éreztem az egész testét átható rothadó bűz és vér szagát. Mélyen vettem a levegőt. Mozdulni se mertem. Soren szemébe néztem és valami furcsa tükröződést véltem felfedezni benne. Nem tudtam, mi az, de szokatlan volt. Ha most nem halok meg, akkor sosem. Láttam, mit tett a lóval és tudom, velem mit fog tenni. Szét fog marcangolni és örökké feledésbe fogok merülni. Senki sem fog rám emlékezni. Ettől a gondolattól csak még jobban verni kezdett a szívem. 
Az emberek körülöttem mind halálra voltak rémülve. Néhányan összekuporodva imádkoztak az Úrhoz. Gyűlölet, bosszú és vér fűzött Sorenhez. Eszembe jutott, mikor először találkoztam vele. Bárhol felismerném.
Még csak 8 éves voltam. Foldor városában éltem a családommal együtt: testvéremmel, Tinesiával, anyámmal, Meria Valynnal és atyámmal, Arey Hericcel. Apám megbecsült ember volt, aki bármely hadsereggel győzelmet tudott aratni. Akkoriban még nem féltünk a sárkányoktól, pedig kellett volna. Por sem maradt a városból, az egész elégett az emberekkel együtt.
Anya Tinesiával együtt feltett egy lóra, hogy menjünk Elverstonba és vigyük hírét annak, hogy sárkányt láttunk. Mikor a határon jártunk, visszanéztem még egyszer. Bár ne tettem volna.
Láttam, ahogy a sárkány elragadja a szüleimet, majd az égő romok közé dobja őket. Egy világ omlott össze bennem. A testvéremmel együtt sírva vágtattunk el és többé nem tértünk vissza. Azóta is ott vannak a nyomai az egykori Foldornak, ahol egy sárkány pusztított. Ez kellett, hogy komolyan vegyék Sorent, kellett egy hiba, hogy cselekedjenek. Ezentúl falakat építettek, tornyokat állítottak, több katonát képeztek. Anya testvére befogadott magához minket, de rútul bántak velünk, minket hibáztattak: hogyha nem születünk meg, anya nem ment volna abba a városba. El kellett szökjünk. Tinesia később már nem bírta ezt a terhet és hagyta, hogy magával vigye az ár és végre békét leljen. Azon a napon, mikor megérkezett Soren mindent elvesztettem. Teljesen árva maradtam, nem tudtam mit kezdeni az életemmel.
Jobb élet reményében Uhdur felé vettem az irányt, később találkoztam a szekér utasaival és velük folytattam utam. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
Újra eljött értem, hogy a családom mára egyetlen végezzen. Nem maradt semmi veszteni valóm. A hátsó zsebemben lapuló késemért akartam nyúlni, de észrevette. Megvicsorgatta fogait, melyek közelebbről még élesebbnek tűntek.

- Damia Heric, a nagy Arey lánya... magammal kell, hogy vigyelek. - éreztem, ahogy nem jutok levegőhöz, a testem elernyed, vaksötétbe borul a világ, füleim zúgni kezdenek, majd tompa puffanással a porba esek. Senki sem hallott még sárkányt beszélni.