Szeret, nem szeret

5.

Két hét múlva már otthon voltam, és pakoltam azokat a cuccaimat, amiket kocsival is el tudok vinni San Diegoba. A kocsim ugyan teljesen összeroncsolódott, de a megspórolt pénzemből vettem magamnak egy használt fekete Audi Q7-est. Annyival jobb volt, hogy a csomagtartója ezerszer nagyobb volt, mint a másiknak, meg azért mégiscsak ez az első olyan autó, amit a saját pénzemből vettem. Holnap megyünk megnézni az egyetemet. Mivel Aaron nem akarja, hogy még vezessek, ezért nagy valószínűséggel az autómat ő fogja vezetni, és most kivételes módon nem olyan okból, hogy felcsessze az agyamat. Este nálunk aludt, így leegyszerűsítjük a saját dolgunkat. Szerintem Apa még mindig nem barátkozott meg a gondolattal, hogy a lányánál ittalszik egy fiú, de legalább nem szól egy szót se, és így van férfitársasága a meccsnézéshez.
                                             •••
Reggel hatkor már az autópályán haladtunk California állam felé. Néztem az ablakon keresztül a suhanó tájat, a dombokat és a síkságot. Lábamat törökülésben magam alá húztam, és fejemet az ablaknak nyomva lehunytam a szemem. Éppen elaludtam volna, amikor menet közben Aaron valamiért fékezett egyet, így a fejem koppant az ablakon.
- Aú... - mondtam megrovóan nézve barátomra, aki a kezét a kezemre téve, és, amolyan "Nyugi van bébi" stílusban rám emelte tekintetét.
- Ne haragudj. Amúgy, 4 óra és ott vagyunk.
- Szuper - mondtam egy sóhaj kíséretében, és hátrahajtottam a fejem. Aaron rámpillantva ezt mondta:
- Szeretlek.
Nagyjából két órát aludtam, így a maradék két órában ettem, énekeltem és mindenféle baromságról hablatyoltam Aaronnak. Ez így talán még rendben is lett volna, csak volt olyan, hogy ezt a hármat egyszerre műveltem.
- Íme, San Diego - mondta Aaron, amikor beértünk leendő otthonunkba. Az úton felhőkarcolók és tömbházak váltották egymást. A kampuszt egy kőberakásos kapu válsztotta el a város nyüzsgésétől. Begurultunk az udvarba, ahol egy hatalmas füves terület fogadott minket. Kézenfogva setáltunk a kapu felé, amikor elfogott az az iskola érzet, mint mindig amikor valamilyen tanulmányi intézmény közelébe keveredek. Most azonban ez másabb volt. Nem a legjobb barátaimmal voltam itt, hanem a szerelmemmel. Felnéztem Aaronra, aki fekete lencsés napszemüvege mögül lepillantott rám, és bátorítóan megszorította a kezem. A kapun belépve egyből a recepcióval találtuk szembe magunkat. Egy szőke, szemüveges nő fogadott minket.
- Üdvözlöm Önöket intézményünkben! Miben segíthetek?
- Mrs. Longgal beszéltünk meg egy találkozót. A nevem Aaron Sullivan - mondta a nőnek.
- Egy perc türelmet kérek - mondta, azzal eltűnt az egyik lengőajtó mögött. Betartotta a szavát, egy percen belül visszatért egy magas, fekete hajú nővel. Hatalmas tűsarkain szinte száguldott felénk.
- Üdvözöllek titeket! Remélem jó utatok volt. Esetleg egy kávét? - kérdezte mosolyogva, mire legszívesebben elkezdtem volna ugrándozni, mint egy ötéves. Ehelyett kulturáltan ennyit mondtam:
- Én egy Lattet elfogadok, köszönöm.
Mrs. Long bevezetett minket egy nagyon szalonszerű helyiségbe. Kávézás közben kérdezgetett minket arról, hogy mikor költözünk a városba, hogy milyen előadások érdekelnek minket. Amikor már mindannyian elfogyasztottuk italunkat, Mrs. Long felpattant a fehér műbőr kanapéjából.
- Akkor, kezdjük is!
Egy óra alatt végigjártuk az egyetemet, a menzától a focipályáig. Ahhoz képest, hogy Aaron mindig azt mondta, hogy ő a fociba csak belekényszerükt, eléggé bezsongott a hatalmas pályától és lelátóktól. Mrs. Long felajánlotta nekem a pom-pom lánykodást, mire Aaronnal kórusban nevettün fel. Annyiban hagyta, és bölcsen inkább nem kérdezett semmit. Délután ötre végeztünk mindennel. Hazafele Aaron rosszul lett, ezért átvettem a vezetést, amitől rendesen parázott is, de szerencsémre bealudt, így legalább nem kellet hallgatnom a szenvedését, higy vezessek óvatosan.