Kivetettek

4. Indulás

Hills a kimerültségtől elájult fiúkat feltette fekete hátasára, majd megpaskolta annak tomporát, és elindult. A lova mellett sétálva még mindig az éjszaka történteken gondolkodott, hogy lehetséges-e az, hogy az utóbbi időben történt támadásoknak köze lehet a két fiú mágikus erejéhez. Eddig soha nem látott, és nem is hallott arról, hogy ennyi idős gyerekeknek ekkora erejük lett volna. Ez gondolkodóba ejtette. És nemcsak a történtek miatt aggódott, hanem amiatt is, hogy mi legyen a két ifjú sorsa. Azt egyértelműnek tartotta, hogy védelemre és felügyeletre lesz szükségük, de kétségei támadtak afelől, hogy ezt ki és hogyan tudja majd megoldani. Bár eszébe jutott egy ember, aki sokat tehetne a fiúkért, de nem akarta, hogy ők is átéljék mindazt, amit neki kellett, ezért ahogy jött, úgy el is vetette az ötletet.

Lassan, minden sietség nélkül ballagott a sötét éjben, melyben csak a Hold világította meg léptei nyomát. Megállt egy pillanatra, és felnézett a szürkén, félkör alakban elhelyezkedő égitestre, mintha tőle várna válaszokat a kérdéseire, kételyeire. De az nyugodtan, szinte mosolyogva tekintett le rá, mintha kigúnyolná minden gondolatát. Sóhajtott egy nagyot, és folytatta útját. Ő is tudta, hogy mi a helyes megoldás mindenki számára; úgy a fiúkat és a lakosságot is biztonságban tudhatná. Mégis, lényének egy része ellenkezett, úgy érezte, ezt nem teheti meg a velük.

Hajnal felé érkezett Emottba, ahol első útja Szornához, a község vezetőjéhez vezetett. Amint beért a faluba, végigsétált a főutcán, ahonnan a központban álló térre jutott. Ott megállt egy pillanatra, hogy jobban szemügyre vegye a tér közepén elhelyezkedő szökőkutat, melynek mind a négy oldalán kőből vésett oroszlánt formázó szobor trónolt. A szájukból alábukó vízsugarak csapkodva, kisebb hullámokat keltve értek le a mélybe, hogy utána megnyugodva, erejüket vesztve olvadjanak eggyé a már lassan ringatózó vízzel. Szívesen nézte volna még egy darabig ezt a képet, melyről úgy érezte, hogy háborgó lelkét kicsit megnyugtatja, de minél előbb biztonságban akarta tudni a két gyereket. Elfordult a szökőkúttól, jobbra vette az irányt, és meg sem állt egészen Szorna házáig. Odaérve megállította a lovát, majd a kantárt a kezében tartva lépett a nagy ajtóhoz. A fából készült, keresztben vaspánttal megerősített kapu közepén egy régi, rézkopogtató lógott. Megfogta, és háromszor jó hangosan megdöngette, majd várt. Pár perc elteltével a kapu nyikorogva nyílt ki pár centire, mögötte pedig egy idős úr állt álmos szemekkel, pizsamában, fején hálósapkával.

– Miben segíthetek? – kérdezte az inas, miközben megpróbált elnyomni egy ásítást.

– Hills vagyok, Kor nagyúr révésze. Egy lovas kocsit szeretnék kölcsönkérni a nagyúr fia számára.

– Egy pillanat – szólt az inas, és mielőtt Hills bármit mondhatott volna, bezárta a kaput. A révész szó nélkül lépett vissza a lova mellé, és várt.

Nemsokára maga Szorna jelent meg a kapuban, felöltözve és frissen, mintha nem is az éjszaka közepén, hanem fényes nappal lett volna váratlan látogatója. Kilépett, odasétált a fekete telivér mellé, és szemügyre vette a két ájult fiút. Majd visszament a kapuhoz, és szélesre tárta, hogy Hillst beengedje. Amint a belső udvara ért, a kaput újra bezárta az inas, miközben a falu vezetője a révész mellé lépett.

– Elnézést uram a várakozásért, de tudja, ezekben az időkben nem lehetünk elég óvatosak. A sok támadás végett sok ember nálam próbálja meghúzni magát, pedig mi is ugyanolyan védtelenek vagyunk, mint ők – mondta gondterhelten Szorna, majd kézfogásra nyújtotta a kezét.

– Nem tesz semmit, megértem az aggodalmát – válaszolt komolyan. Hills ránézett a felemelt kézre, és figyelmen kívül hagyva azt, illedelmesen meghajolt a vezető előtt, aki meglepettségében felhúzta a szemöldökét, és leengedte a kezét.