Kivetettek

5. Érkezés: Allex

A lovas kocsi lassan zötykölődött a földúton, a két oldalról árnyékot nyújtó fák lombjai alatt. Helyenként egy-egy faág hangosan karcolta végig a hintó tetejét, apró nyomot hagyva maga után. A szekér kereke néhol megugrott, amikor áthajtott az úton lévő kisebb mélyedéseken. A benne ülő két gyerek nevetve fogadta az utazásnak ezt a kellemetlenségét. A két fiúval ellentétben a révész a bakon nem élvezte a dobálódzó kocsikázást. Két keze görcsösen markolta a mellette lévő vasat, miközben gyomra fel-le ugrált. A lovaglás nem okozott gondot, de a szekerekkel és azok zötykölődésével nem tudott kibékülni. Ahányszor rászánta magát, hogy a sátán művébe üljön, lelkileg és testileg felkészült. Hogy gondolatait lefoglalja, inkább az útra és az őket körülvevő erdőre figyelt. Minden pillanatban támadásra számított, ezért nem hagyhatta, hogy lankadjon a figyelme. Szemével hol az utat, hol a mellettük elhaladó fákat, azok lombjait kémlelte, és feszülten figyelt minden apró neszre, mely eltért a megszokottól.

Nem sokkal előttük megpillantott valamit, aminek nem kellett volna ott lennie. Felállt a bakon, hogy jobban lássa az út szélén heverő tárgyat, amely majdnem a földút felét elfoglalta.

– Állj! – szólt oda a kocsisnak. Amikor a fogat megállt, leszállt a bakról, és kinyitotta az ajtót.

– Maradjanak a kocsiban! – utasította a két gyereket, majd a választ meg sem várva visszacsukta az ajtót, és elindult megnézni, hogy mi az, ami miatt meg kellett állniuk. Lassan lépkedett, közben szemmel tartotta a környezetét. Ahogy odaért, egy oldalára borult bricskát látott maga előtt. Gyanúsnak vélte, hogy a baleset helyszínén a talaj egyenletes volt, és a kocsi mind a négy kereke sértetlennek látszott. Körbejárta a szerencsétlenül járt fogatot, hátha talál sérülteket, de senkit nem látott. Óvatosan mögé lépett, és a hátsó ablakon benézett. Hirtelen egy hang szólalt meg.

– Van benne valaki? – kérdezte Paul.

A kérdésre Hills meglepődve nézett hátra. A két fiú állt mögötte, nem messze tőle. Nem gondolta, hogy bárki is hangtalanul mögé tudna lopakodni. Főleg nem két tízéves gyerek.

– Nem megmondtam, hogy maradjanak a kocsiban? – szólt rájuk határozottan, már-már dühösen.

– Mondtam, hogy rossz ötlet. Nem kell neki a segítségünk – mondta Hunk, miközben kezét a barátja vállára tette.

– Kérem, szálljanak vissza! – utasította őket a révész.

– Jól van, jól van – tette fel a kezét mind a két gyerek megadóan, és elindultak visszafelé. De azért még néhányszor visszanéztek az oldalára fordult fogat felé.

– Szerinted mi történt a szekérrel? – kérdezte Paul.

– Hát nem egyértelmű? – illetődött meg a kérdésen Hunk. – Megtámadták a banditák.

– Honnan veszed? – értetlenkedett tovább Paul.

– Te nem vetted észre? – hökkent meg Hunk, és egy pillanatra megállt, hogy barátja szemébe nézzen, és úgy folytassa a magyarázatot. – Egy csomó nagyméretű lábnyom volt a szekér körül, és az oldalát valami megroncsolta.

– Te ezt honnan tudod?

– Az apám megtanított a nyomolvasásra, hogy tudjam, hol érdemes élelmet keresni, és elkerüljem a veszélyeket.

– Hihetetlen vagy! – kiáltott fel Paul, majd hátba veregette a barátját. Hunk kihúzta magát a dicséretre.

Újból elindultak a fogatuk felé. Mikor odaértek, még egyszer visszanéztek Hillsre, aki a szekér mellett állt, és a homlokát ráncolta. Egy pillanattal később a férfi egyetlen mozdulattal arrébb lökte azt az útról. A két gyerek megdöbbenve nézte végig. Eddig is tudták, hogy a révésznek nagy ereje van, de erre nem számítottak.