Kivetettek

6. A mester

Hills a korlátnak támaszkodott és a környező tájat szemlélte, a hajó lassan haladt előre, így az egész part kirajzolódott előtte. A homokos part, melyet néhol a vízből előbukkanó sziklák törtek meg, a mögötte meghúzódó zöld rétek, erdők és a föléjük tornyosuló égig érő hegyek. A magas felfelé törekvő hegycsúcsok nem látszódtak, mert azok eltűntek a fehér felhők között, mintha egy másik, számára ismeretlen világ felé nyújtogatnák a nyakukat. Tekintettét lassan lejjebb vitte, így tisztán látta, az alatta morajló, tajtékzó tengert, melynek hullámai a hajó orrának csapódva váltak ketté. A kellemesen meleg szél az arcát cirógatta, lófarokba kötött hosszú hajából kikapott egy-egy tincset. Nem foglalkozott az elszabadult hajfürtjeivel, gondolatai teljesen máshol jártak. Még mindig azon tanakodott, hogy vajon tényleg jó lesz-e a két fiúnak, ha régi tanítója keze alá kerülnek. Nem volt meggyőződve arról, hogy jó döntést hozott, mert mást súgott a szíve, és mást mondott az esze. Ha a szívére hallgat, akkor nem vágtak volna neki az útnak, de biztosra vette, hogy azzal a két gyermek sorsát pecsételi meg. Az eszére hallgatott, mikor elindultak, bár sem az út, sem a kiképzés nem tartozott a biztonságot nyújtó gyermekkor közé, mégis úgy érezte, hogy így van a legtöbb esély arra, hogy Paul és Hunk túlélje a rájuk váró harcokat. Mindezek ellenére, még mindig kétségek gyötörték. Gondolataiból egy hang rántotta vissza.

– Ott vagyunk már? – kérdezte Paul.

– Még nem, de nemsokára odaérünk. Látja, ott balra azt a kis dombot? Ha azt elhagyjuk, akkor már elértük Cellke szigetét, és onnan csak két óra az út Yomiba.

– Akkor még várnunk kell – szólt elcsigázottan Hunk, majd Paulhoz fordult. – Kártyázunk addig?

– Jó ötlet – lelkesedett Paul. – Hills, te is jössz?

– Most nem.

Amikor a kikötőbe értek, első útjuk az aprócska település felé vezetett. A házakat régies, letűnt korokat idéző motívumokkal díszítették, az emberek kedvesen, mosolyogva köszöntötték az idegeneket. Mindenki jókedvűnek és békésnek tűnt, amin mindkét gyermek nagyon meglepődött. Azon még jobban elképedtek, hogy mióta partra szálltak Hills verejtékben úszott. Levette a köpenyét, így láthatóvá vált a felsője, mely teljesen átázott az izzadságtól. A homlokát ráncolta, miközben arcára kiült a feszültség.

– Ezek az emberek nem félnek a bestiáktól? – lépett Hunk a révész mellé.

– Ide nem jönnek, ezt a szigetet jó messzire elkerülik. Itt egy sokkal veszélyesebb szörnyeteg lakik. Nem érzik ezt a remegést a levegőben?

– De igen, csak azt hittem, hogy ez a tenger miatt van – válaszolt Paul, miközben felzárkózott két útitársához.

– Nem, ezt egy nagyon veszélyes alak bocsájtja ki. Ha megtámadnának engem a szigeten, akkor ne avatkozzanak bele, inkább bújjanak el addig, amíg nem szólók. Ez nem kérés volt – nézett komolyan Hunkra és Paulra. A két gyerek nem válaszolt, csak komoran egymásra tekintetek. – Ígérjék meg!

– Ígérjük – mondták egyszerre, miközben szájuk apró, ravasz mosoly húzódott.

Lassan haladtak a kis község főutcáján, egyenesen a falu másik határa felé, melyet Paul és Hunk is észrevett.

– Nem a faluban lakik? – kérdezte Paul.

– Nem, a településtől egy órányi sétára van a birtoka.

Elhagyták a falu határát, és betértek az azt követő erdőbe, ahol mindhármukat kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Egy vékony, elhagyatott csapásra értek, ahol a fák koronái eltakarták a napot, csak néhol szűrődött át egy kis fény az ágak között.