SOLDIER [Antoine Griezmann]

Prológus

Minden rendben ment a családunkban. Imádtuk egymást, a bátyámmal inkább harcban álltunk de hát gyerekek voltunk. A gond ott kezdődött, hogy apa nem tudott állást szerezni. Bántotta, amiért anya dolgozik meg a pénzért. Hirtelen ötlettől vezérelve Lionel Griezmann katonának állt. Hol Irakban, hol Afganisztánban harcolt. Minden évben vártuk a reptéren, a gyomrom bukfenceket hányt mikor láttuk hogy özönlenek befelé a terepszínű egyenruhások. Emlékszem, azon a napon történt a változás. Már nem fogadott bennünket olyan kitörő örömmel, csak némán hagyta hogy a földig húzzuk zokogva. Megváltozott.
Goromba lett, anyát semmibe nézte ahogyan minket is. Üvöltözött ha valami nem úgy sikerült ahogyan azt elvárta, legtöbbször az ostor Antoine-on csattant. Szörnyű volt végignézni ahogyan nap-mint-nap lehordja őt minden mihaszna, senkiházi kölyöknek.
"-Istenem, hiszen 10 éves!"-gyermekként ez volt a legtöbbet hallott mondat számomra. Anya mindig ezt zokogta, mikor apa rángatni kezdte Anton-t. Én megdermedve figyeltem, ahogy a földre löki.
Egyik este, anya felkeltett hajnalok-hajnalán és azt mondta kirándulni megyünk. Így visszagondolva fél évig "nyaraltunk" a nagyinál, de csak azt akarta hogy nyugodt legyek.

Nem tudjuk mi történhetett az egykor szeretetteljes Lionel Griezmann-al. Minden hónapban meglátogat minket maximum kétszer. A válás nem egy egyszerű dolog (még mindig tart), de meglepő módon belement.
Egyesek szerint olyan dolgoknak lehetett a részese, ami lelkileg összetörte, kifordította önmagából. Soha nem kapjuk már vissza...

Most mindenki mély gödörbe került, amelyből egyszerűen lehetetlenség kimászni. Antoine nem tudta feldolgozni azt, hogy az apja utálja. Bizonyítani akart, mindenáron visszaakarja hozni a múltnak azt a részét mikor jókedvűen szaladgáltunk a kertben.

Betöltve a 23-at gondolt egyet, és Desmond-al a legjobb barátjával albérletbe költöztek. Mindketten dolgoztak, szabadidejükben buliztak. Kiélték magukat. Egyik nap, azzal állított haza hogy bevonul katonának. Hatalmas veszekedés tört ki, nagyi és anya sem engedte. Én pár hétig (vagy hónapig) depresszióba estem, mert felidézte a kiskoromat (...) és folyton az lebegett a szemeim előtt ahogyan apám bántja őt.
Az lett a vége hogy Irakban kötöttek ki.. ő és Desmond. Mindent együtt csináltak, nem tudtak létesülni a másik nélkül. 5 éve elválaszthatatlanok.

Két évi katonáskodás után, egyik nap a reptéren ugyanaz a látvány fogadott mint mikor apát vártuk haza. Ugyanaz, csak akkor nem 5 voltam hanem 19.
Letörten, dagadt szemekkel... egyedül sétált elénk. Táskáját a földre eresztette, hagyta hogy az egész család körbevegye, miközben Desmond Wood szülei zokogva borultak egymás nyakába.

A múltam megismétlődik...

Üdv!

Amint összegyűlik pár olvasó, elkezdem írni a történetet. A címéből és prológusból leszűrve egy katonával lesz dolgunk. Nem lesz túl kedves a történet, ennek ellenére remélem hogy tetszeni fog.