SOLDIER [Antoine Griezmann]

5.

Nemrég költözött el Antoine, vagyis összecuccolt a legjobb haverjával. Míg Desmond futár volt az unokatestvére egyik pizzás üzleténél, addig tesóm szívesebben fetrengett autók alatt ha nem éppen derékig beléjük mászott.
Jól keresnek, szóval bírni fogják az albérletet, habár anya nem nagyon díjazta az ötletet mert nem szívesen engedi ki a kezei közül egyetlen szem fiát.

Minden hétvégén, pontosabban vasárnaponként családlátogatásba kezdenek, először Wood-éknál, aztán jövünk mi.
Igaz, hiányzik hiszen soha jobb bátyót nem kívánhatnék magam mellé. Néha az őrületbe kergetett, de imádtam kötekedni vele.

-Mit kapok?-már szobám ajtajából visítottam, mikor hallottam a nevetéseket. Mintha hoznák magukkal az életet, ilyenkor mindig zajos a ház: persze nem a nyivákolásomtól, hanem a jóleső nevetéseinktől.

-Csokit hoztam hogy hízzon a segged húgi.-nyomta ölembe a szatyrot, mely súlyra nem volt a legkönnyebb. 

-Már megint másnaposan?-anya elővette pár tized másodpercre szigorú énjét.

-Szombaton kötelező!-tárta szét karjait Des, nevetve puszilta meg anya arcát.

A hatalmas, hosszú asztalt ellepik a finomságok, konkrétan minden van. Mintha évek óta nem jártak volna itthon, pedig csak egy hét telik el minden látogatás közt. De hát anya, az anya.

-Sokat gondolkodtam, és tudom hogy nem fogtok örülni de szeretném ha támogatnátok.-hirtelen kezdett mondandójába, pedig már vártam a következő poént, esetleg a vicces történeteket, hogy mi történt velük munka közben. A komolyság ilyenkor ritkaságnak számít.-Bevonulok a seregbe.-hiába volt gondosan összerágva az étel, mégis megakadt torkomon. Szívem olyan gyors ütemre kapcsolt szinte másodpercek alatt hogy azt hittem az utolsó stádiumba esek. Anya lefagyva markolászta a kést és a villát, Antoine félve pillantgatott kettőnkre, Des pedig szótlanul, behúzva fülét-farkát evett tovább.-Vagyis bevonulunk...-orrát megdörzsölve az asztalra könyökölt. Összefont ujjait szája előtt helyezte el, és ekkor csakis anyára figyelt. Tartott tőle.
Nehéz volt az, amit apával átéltünk. Szörnyű. És az egész depressziónak Antoine itta meg a levét a legjobban, hiszen őt nem csak lelkileg hanem testileg is bántotta. Megrázó volt végignézni gyermekként, bennem hatalmas nyomot hagyott, azt kívántam bár ne lenne apám, bár elmennénk a világ másik végére és ő magára maradna.
Mikor elköltöztünk megkönnyebbültem, nem féltem, nyugodtan járkáltam a házba anélkül hogy valaki leszidott volna csak mert ittam egy korty vizet.
Láttam mit tett vele a katonaság, még egyszer ezt nem bírnám ki.
Erre most?...  

-Nem..-sokkolva rázta fejét anya, az evőeszközöket gondosan a tányér széléhez igazgatta.-Nem!-másodjára is közölte vele, ekkor sokkal erőteljesebben, határozottabban.
Ekkorra már Desmond is befejezte az evést, rám pillantott. Volt benne valami. Láttam a szemeiben valami másfajta csillogást. Keserédesen mosolygott rám, aztán lesütötte tekintetét. Tudta hogy ez lesz a vége, s mintha megkönnyebbült volna.

-Nem tudtok megállítani. Nem kérem tőletek hogy egyezzetek bele, csak annyit hogy támogassatok, hogy tudjam lesz aki hazavár. Hogy számíthassak valakire.

-A fiam vagy. Felőlem lehetsz 50 éves is, akkor is az én kicsi fiam maradsz. És tudod mi egy anya dolga Antoine? Hogy megvédje a gyermekét. És ezért nem mész sehova!

-Te is tudod hogy úgyis elmegyek

-Majd ha szülő leszel, megérted. De itthon maradsz!-miközben lefolyt köztük a beszélgetés, egyre jobban felgyűltek könnyeim, túl sok minden jutott eszembe ami negatív hatást gyakorolt rám, és a sírógörcs fojtogatott.

-Miért?-legörbülő ajkaimmal küzdöttem, nem akartam elsírni magam, de mikor rám nézett állam is remegni kezdett. 
A katonaságból nem lehet jól kijönni. Vagy élve kerülsz ki onnan, vagy összeroppanva. Ismertem őt, tudtam hogy nem olyan erős mint amilyennek mutatni akarja magát.

Síri csönd telepedett le, nem csak a helyiségre hanem az egész házra.

-Ha apa miatt... Mit akarsz bizonyítani Antoine?

-Csak támogatást kérek Steph!-halkan motyogta mikor látta miféle érzéseket váltottak ki belőlem szavai. Nem akart sírni látni, sosem szerette ha előtte tesszük.

-Nincs mit bizonyítanod neki. Az egy vesztes, világ életében az volt.

-Steph..-lesütötte tekintetét.

-Nem szeret minket. Sosem szeretett, és nem is fog.. tégy akármit. Az sem hatná meg ha fejbe lőnéd magad a szeme láttára.

-Kicsim, nyugodj meg 

-Nem!-ripakodtam rá anyára.-Ha elmentek, nem biztos hogy visszatértek... akkor mi mihez kezdünk? Desmond?

-Csak egy évre.-válaszolt felszólítottam.

-Majd írunk!-jött az idióta érveivel bátyám.
Hitetlenkedve ráztam fejem, belül már szétharapdáltam számat.

Éreztem, nincs mit mondanom. Vagyis volt, de azok mind bántó dolgok lettek volna, és azt nem akartam. Haraggal soha nem jó elválni, utána csak a bűntudat emészt fel.
Elviharzottam az ebédlőből, és ki sem jöttem szobámból napokon keresztül...

Trinity

Este 6 óra volt, vacsora idő.
Ekkor értettem meg, mire fel volt az a nagy sietség mára. 
Antoine édesapja látogatóba jött a Griezmann családhoz.

Egyre több időt töltök velük, és egyre jobban megvisel engem is a dolog. Mindig a lelkemen viseltem mások bajait, főleg azokét akiket szeretek. Sokkoló azt látnom, hogy barátnőm mennyire változott. Olyan büszke voltam rá, mikor neten keresztül beszéltünk nevetett, boldog volt. Csak elkerülte figyelmemet, hogy megjátszotta. Amit habár sejtettem, de nem hittem hogy ennyire rosszul van.
Adana egy kedves, odafigyelő, gondos anya volt akit nehezen lehetett kihozni sodrából, és most pedig egy idegroncs, egy embernyi stressz.
Antoine pedig maga a megtestesült fájdalom, teljes egészében.

Az asztal fő részénél persze a családfő (ha nevezhetem még így) ült, őszülő hajzata kora ellenére dús volt. Arcán viszont jobban látszott az idő vas foga, ráncok díszítették.. de maga a tekintete.. rideg volt. Mintha idegen lenne neki a környezet, a családja..

Stephanie ezelőtt egy fél órával nevetgélve beszélt velem, most pedig a tányérjába fúrta arcát, ha nem tévedek és jól látom: mérges.
Adana nem mutatott semmi újat, ugyanolyan volt, csak annyiban változott hogy gyorsabban rágta meg a kaját, mintha a lehető leghamarabb akarná letudni ezt a kis összejövetelt.

Ami meglepett, az az hogy nem messze tőle a fia ült, aki egy lelki roncs, és még azt sem érdemelte hogy ránézzen, vagy éppen megkérdezze hogy mégis hogy van...

-Nyaralunk?-lassan szúrta villáját a felszelt húsba, kíváncsian, nagyon halvány somolygással kérdezett rám.

-Olyasmi.-válaszoltam kedvesen.

-És hogy tetszik Lyon?-amilyen rémisztő a külseje, olyannyira derűs a hangja.
Fura.
Kérdésével megfogott, nem tudom hogy esne az így is romokban heverő családnak ha bevágnám hogy a házukon kívül csak az ablakom előtt lévő fát láttam még.
Ez nem jönne le valami jól.

-Még nem volt alkalmuk elmenni Stephanie-val városnézésre.-válaszolta helyettem Adana. Köszönöm!
Mr. Griezmann meglepődve pislogott kettőnkre, közben szájában forgatta az ételt, aminek hála nem tudott megszólalni.

-A családod nem érdekel?-semlegesen meredt apjára a fiú, villáját ledobva kinyomta magát a székkel. Fintoros mosollyal jutalmazta viselkedését, ökölbe szorított kézzel hagyta ott a feszültebbé vált társaságot.