SOLDIER [Antoine Griezmann]

4.

22:34
A konyhában ülve szorongattam pohár vizemet, a biztonság kedvéért most tele iszom magam. Unottan bámultam a mikrón zölden világító számokat. Nem megy az alvás, folyton van valami amin kattoghat az agyam.
Sajnáltam Stephanie-t, megváltozott. Pontosabban megváltoztatták. Próbál a régi lenni, erőlködik de a fájdalom belül már felemésztette. Nem beszél semmiről, pedig azt várom hogy kiadja magából a dolgokat, de mintha az időt húzná.

A vízből pár kortyot ittam a többi a lefolyóban kötött ki.

-Hová tűnt a tegnapi pizsama?-testem összerezzent mikor a mély hang közvetlen fülembe jutott.
Sajnálóan végigmértem. Szája bűzlött az alkoholtól, szemei sötétek voltak a szokottnál jobban, arca gondterhelt.
Ki akartam kerülni, mire elém tette karját. -Elvitte a cica a nyelved?-gúnyban úszó hanglejtése miatt szívem hevesebben kezdett verni.
Nem válaszoltam, ijedten nézegettem arcát, aztán előre szegeztem tekintetem.
Miért álljak szóba vele? Csak kötekedni és veszekedni tud, más semmit. A kedvesség, belőle hiányzó dolog.
Rövid idő után észrevette magát, leeresztette karját, én pedig nem is szándékoztam tovább ott maradni.

***

Korai fent létem okát magam sem tudom, egyszer csak kipattantak szemeim 7:50-kor. Visszaaludni lehetetlenségnek tűnt, szóval kikászálódtam az ágyból, és a konyhába érve találkoztam Mrs. Griezmann-el aki oda-vissza sertepertélt.

-Jó reggelt!-erőltetett mosolyával felém intett.-Ne haragudj, csak ezeregy dolgom van..és -hajába túrva pakolt ki a mosogatógépből.-Remek..elromlott ez a vacak..-ha nem lettem volna ott, nagy valószínűséggel belerúgna egy hatalmasat.

-Segítek!-a gép mellé guggolva szedegettem a mosatlanul maradt tányérokat.

-Elég régi darab, rá férne már egy kis újítás.. De nincs férfi a háznál aki..-szava hirtelen elakadt, nem akarta hogy meggondolatlanul kicsússzon pár dolog.-Boltba is mennem kell, aztán főzzek is, de előbb

-Majd én elmosogatok. Rendbe rakom a konyhát mire vissza tetszik érni.-álmosan pislogtam rá párat, megöregedett arcára jóleső mosoly futott fel.

-Nem kell, te csak vendég vagy és

-Szeretnék segíteni!-szavába vágva értettem meg vele, hogy nem lesz terhemre a bevállalt csöppnyi munka. Amúgy sem tudok mit csinálni, a fekvésen és TV nézésen kívül.

Steph valószínűleg még alszik. Kimerült vagyok, új helyen soha nem ment jól az alvás. Nincs min csodálkoznom, ott hagytam a megszokott környezetem. Persze ezt nem azért jegyzem meg, mert rossz itt: csak ritkán járok el otthonról és töltöm másnál az időt.
Hozzá kell szoknom még ehhez.

-Te vagy az új bejárónő?-vizes haja elárulta hogy most lépett ki a zuhany alól.
Fekete rövidnadrágja és pólója jól tükrözte személyiségét. (A lelkét).
Nem akartam tudomást venni róla, gondoltam akkor abbahagyja és visszavonul a saját kis világába.-Ha itt végeztél, jöhetnél a szobámba.-nem tudom miért idegen neki a segítség látványa, pedig katona létére tisztában kellene lennie a fogalmakkal.

-Inkább ülj a TV elé egy rekesz sörrel.-orrom alatt motyogtam, direkt nem a leghalkabban.
Az ember türelme véges, nekem még hála van, de kérdéses meddig.
Hangomban kedvesség csengett, arcom semleges érzelmeket közvetített felé, ezzel jeleztem hogy eszem ágában sincs bántanom őt.

-Elég nagy szavak ezek egy kislány szájából!-kinyitva a hűtőt kezébe vette hideg sörét.
Végignéztem ahogy sunyi, visszafojtott vigyorral kibontja közben engem szugerál.
Provokált.
Nem értem miért jó neki az ha mindenkibe beleköt, szándékosan.

-Miért csinálod ezt?-egyszerre céloztam viselkedésére, és tetteire.

-Nem értesz semmit kislány.-fordított nekem hátat.

-Ezzel szerinted jobb lesz? Visszahozhatod őt?

-Ne tégy úgy mintha mindenről tudnál!-irányát megváltoztatta, újra felém lépett.-Ebben a házban te vagy az egyetlen, akinek baszottul nincs beleszólása a dolgokba!-és íme, bebizonyosodott a tegnap esti gondolatom. Szépen kezdeményezte a veszekedést. Habár, amikor le akart lépni, egyrészt menekült a kérdés elől, másrészt elérte amit akart, mert szóba álltam vele és feldühített.

Stephanie

-Antoine!-ha anya nincs itt, rám hárul az a szerep hogy megállítsam bátyám kezdetleges dühkitöréseit. Ökölbe szorított kezekkel, mélyeket fújtatva álltam az ebédlő ajtajában. Az idegeim... tönkrementek. Egy csöppnyi türelmem sincs már hozzá, legszívesebben csak sírnék minden áldott nap, miatta és Desmond-ért.

Ez volt az az utálattal teli arc, amiről tegnap szót ejtettem barátnőmnek, aki most megszeppenve pislákolt kettőnkre.
Tudtam hogy fél tőle, de nem kell. Általában ha nagyon elszakad nála a cérna, odébb vonul, távozik a házból... kerül minket.

-Szép kis barátnőd van.-megint az a lötty volt az kezében, és megint hozta a szokásos tapló énjét.

-Miért nem hagyod békén?

-Mit keres itt?

-Ő nem tehet semmiről! Ne rajta vezesd le a fájdalmad.-tűrtem neki, elvégre amióta itthon van, mást nem teszünk. Sértő megjegyzései nyomot hagynak bennem, melyeket szótlanul, könnyben ázva elnéztem. Elég volt..

-Fájdalom. Fogalmatok sincs mit jelent.-a kanapéba vágta magát, arca mérhetetlen gúnyban úszott.

-Hát persze.. hiszen itt csak te tudsz mindent.-lekezelő hanglejtéssel vágtam hozzá szavaim.-Csak neked a legnehezebb, a többiek egyáltalán nem szenvednek.. miattad!-erős szarkazmussal utaltam arra, hogy mekkora egy faragatlan szemét lett belőle.

-Miért nem mondod ki konkrétan, hogy nekem kellett volna meghalnom Desmond helyett?!-a névtől elcsuklott hangja, szemeiben felgyűltek könnyei. Nagyokat nyelve vedelt söréből.

-Nem gondolsz senkire sem, magadon kívül. Legalább a szüleit meglátogathatnád.-szívfájdító beszélnem erről, de ez régóta bennem volt. Semmi mást nem csinál, csak egy helyben ül és minden áldott nap iszik. Minden áldott nap..