SOLDIER [Antoine Griezmann]

1.

Antoine 2 hónapja itthon van, aminek az egész család -rokonság- örül. Annyi a baj, hogy megváltozott. Eltűnt a régi énje, teljesen kifordult magából. Már nem keresi a társaságunkat, nem készít ki idegileg, nem hallom azt az idióta nevetését, nem látom a buta grimaszait.
Csak ül ott a TV előtt sörét iszogatva, teljesen megfeledkezve rólunk. Desmond-al szoros volt a barátságuk, gondolni lehet mennyire hogy még katonának is együtt álltak be. Amióta ő nincs, azóta Anton is megszűnt létezni.

-Hogy vagy?-kérdezte Trinity aki ezen a nyáron 1-2 hónapot nálunk tölt. Valence-ből utazott ide hozzánk Lyon-ba, az én kérésemre. Anya beleegyezett, nem kellett sokáig könyörögnöm neki. Otthon nincs élet, csak néha napján zeng a ház a veszekedésektől.
Ettől a kérdésről mindig a torkomra csúszott egy hatalmas gombóc. Nem bírom nézni, ahogyan darabokra hullunk. Dühös voltam apám miatt, minden az ő hibája... A költözés és az is hogy most itt tartunk. Régóta nincs az életünkben, csak néha-napján beszállingózik hozzánk, együtt vacsorázunk majd lelép.
Kiskorom óta nem szólok hozzá. Ha eszembe jut ahogyan Antoine-nal bánt, lelkembe sajdul és elönt a méreg.

- Remélem jobban leszek mivel itt vagy.-néztem rá reményteljesen. Több éve barátnők vagyunk, a költözés után is tartani akartam vele a kapcsolatot. Még egy ilyen embert soha nem fogok találni, mint ő.
Kijelentésem jól esett neki, szorosan magához ölelt, pedig a mai napra letudtuk a sírás-rívást, egyből egymásba csimpaszkodtunk amint kiszállt az autóból. Mivel nem tudták merre lakunk, szívesen felajánlottam hogy kimegyek eléjük. Legalább addig sem vagyok otthon...

-És Antoine?-szelíden pillantgatott rám párat, viszont ábrázata szomorúságban úszott.

-Szerintem azzal mindent elmondok, hogyha apához hasonlítom. Ugyanaz történt vele is.-tördeltem ujjaimat.
Annyira helyre akarta hozni bátyám a dolgokat, hogy végül minden ripityára tört. Sosem mondta, de látszott rajta, anyával észrevettük hogy magát hibáztatja. Szerinte miatta lett olyan rideg a családdal.

-Biztos jókor jöttem?-markolt atlétája aljába, zöld párjai szorongva cikáztak rajtam.

-Persze! Legalább történik valami változás is, és nem kell minden átkozott reggel arra kelnem hogy az egykor boldog bátyám, most megsemmisülve fetreng az elnyűtt kanapén.-önkívületi állapotban soroltam panaszaim egy részét. Kikívánkozik belőlem pár dolog, de egyszerre túl sok lenne. Nem a legegyszerűbb a múltamról beszélni.-Ha nem akarod hogy megbántson, ne bámuld sokáig!-felkészítettem testvérem határtalan modortalanságára. Jobb, mintha váratlanul odavág valami bunkó beszólást.

Trinity

Utoljára két éve találkoztunk, akkor is csak pár hetet töltöttünk együtt. Emlékszem, minden rendben volt náluk, a bátyja akkor költözött el az egyik haverjával. Valamilyen szinten örült neki, végre csönd és nyugalom telepszik majd a házra: nem lesz ott az idegesítő testvér.

Aztán folyamatosan kaptam a rossz híreket, hol telefonon sírt nekem hol skype-on zokogott. Távol volt, és nem tudtam segíteni neki, szavakkal pedig semmire sem mentem.
Közölte hogy Antoine bevonul katonának, és szerinte ugyanaz fog majd történni mint az apjával. Eltelt 1 év, felsóhajtott az egész család hogy mindketten épségben tértek haza. Aztán kapott valamit a feje, és visszamentek. Mai napig egyikőjük sem tudja rá a választ, mi késztette arra hogy újra beálljanak.
Pontosan emlékszem a történtekre: ezelőtt 2 hónappal (Májusban) felhívott hogy igaza volt. Persze ebből semmit sem értettem, mégis mire utalhatott, aztán bővebben elmesélte hogy Desmond meghalt.

Sokat mesélt róla, szóval nagyjából képben vagyok hogy milyen állapotra és lehangoltságra számítsak majd ha beérünk a házba.
Feszengve vártam hogy belépjünk az ajtón, az előtte tett tanácsot pedig megpróbálom megfogadni. Ne nézd sokáig. Ismételtem újra.

A finom illatok azonnal megcsapták orromat, gyomrom megszólalt. Nem ettem reggel, eléggé izgultam az út miatt.
A ház szépen be volt rendezve. A konyhából a nappalira lehetett látni, sőt ahogyan elnéztem Mrs. Griezmann szívesen nézte a TV-t is, közben járt-kelt a házban. Mikor meglátott mosolyogva meredt rám, nem hitt a szemének.
Jóleső vigyor kúszott fel az én képemre is, majd előrébb lépve láttam még nagyobb részt a házból, és a kanapén helyet foglaló fiúról. Ott ült, szürke szerelésével majdnem hogy egybeolvadt a berendezéssel. A kör üvegasztalon alig fértek el a sörös flakonok, már a szőnyegen is díszelgett pár darab.
Kábán emelte rám szemeit, soha nem láttam még így egy embert. Mármint ennyire elhanyagolva.
Az előbb felszökött mosolyom fokozatosan tűnt el, mikor felfogtam hogy ez rosszabb mint amire számítottam. Azt hittem, hogy full részeg és piszkálja a húgát vagy az anyukáját, ehelyett egy helyben ül és gonoszan mered rád. Mintha maga az ördög bújt volna bele. Vastag, sötét szemöldökei csak fokozták tekintetét: hátborzongató volt.

-Trinity..-Adana boldogan (és roppant szorosan) ölelt magához.-Megnőttél!-vett szemügyre.-Nagyon szép vagy!-csípett arcomba, majd az ebédlő felé indultunk.-Anto, légyszíves!-lágyszívűsége eltűnt, amint fiára nézett aki elveszett a palackok közt.-Megkértelek valamire.-pusmogta halkan.

-Mondtam hogy mindjárt kiviszem.-az utolsó kortyot benyelte, ingerülten összenyomta a flakont. Mérgesen förmedt anyjára, aki ezek szerint már megtanulta kezelni az effajta helyzeteket.
Adana hitetlenkedve csóválta fejét, a konyhába tessékelt minket.

-Ne haragudj, csak...-legyintett kezével.

-Semmi baj!-válaszoltam, ezt nem kellett megmagyaráznia.

-Kicsit elhagyta magát amióta visszajött.-rakta ki gondosan a tányérokat, nekem külön megterített.

-Nem kell mindenről tudnia.-lépett be bódultan Antoine, majd a szekrény felé fordult. Felső fiókból egy fekete kukás zsákot vett ki.

-Inkább azzal törődj, amire megkértelek!

-Ő pedig a saját dolgával!-mérhetetlen haraggal vezette rám szemeit, görcsösen markolásztam atlétám alját.