Álomvilág

2. fejezet

A víz jéghideg volt, és a becsapódástól olyan érzésem volt, mintha ezer tű szurkált volna. Rögtön levegő után kaptam, ezáltal a szám megtelt vízzel. Nem láttam semmit a sötétségtől, csak a Hold halvány fénysugarait a fejem felől. Felfelé kezdtem úszni, a levegőhiánytól egyre nehezebben. Az ujjaim már kint voltak a vízből és épphogy megremegtek a kinti mínusztól, amikor valami súlyos megragadta a lábamat és visszahúzott. Csapkodtam, erőlködtem, de fogytán volt az erőm. Most már csak a szívem lassuló dobogását hallottam a fejemben és éreztem a tüdőm kínzó égését. Az utolsó, amire emlékszem a kéz, ami markolt, belém mélyesztette hegyes karmait. És csak húzott és húzott le a sötétségbe...

A vekker rikácsoló hangja keltett fel az álomból. Lassan kifújtam a levegőt, majd újra lehunytam a szememet. „Csak még egy kicsit had aludjak!" Mondtam magamban, na persze nem azért mert szerettem volna, hogy az álmom visszatérjen, hanem csak nem akartam felkelni és iskolába menni.

- Emma? –szólított meg a kishúgom, az ajtón túlról. –Bejöhetek?

- Igen. –mondtam neki, mire kinyitotta az ajtómat. Még ő is most kelt, pizsamában volt, a szeme fáradságot sugárzott. – Mizujs? –feküdt be mellém a takaró alá.

- Álmos vagyok még. Te?

- Én is.

- Miért jöttél át?

- Meg akartam kérdezni, hogy jól vagy-e?

- Mivel kapcsolatban?

- Sokat köhögtél este. Nincs valami bajod?

- Biztos miközben álmodtam. Most már jobban vagyok. –„Szerencse, hogy nem keltem fel..."gondoltam magamban. –Felkeltettelek?

- Párszor...

- Bocsánat.

- Semmi baj. Örülök, hogy minden oké. Ennyit akartam csak. Megyek készülni. –ölelte át a derekamat, majd úgy megszorított, hogy nem kaptam levegőt.

- Oké! Most már elég lesz. –mosolyogtam rá, de ő tovább szorongatott. Kiszabadítottam a kezeimet és a mutatóujjammal az oldalába szúrtam. Összerándult (kiszabadultam) és hangosan felnevetett. Tovább bökdöstem, ő meg csak sikított, tőlünk zengett az egész utca.

- Hagy abba. –Sikította. –Hagyd... - nevetett -... abba! – beleböktem még egyet, aztán elengedtem. –Ez... - ült fel -... gonosz volt.

Mert a tüdőm kipréselése nem volt az? –mosolyogtam.

- Nem! –tette keresztbe a kezét majd feltűnően magasra emelve a fejét kisétált, úgy, hogy nem nézett rám. Erre csak megint felnevettem. Persze amikor készülődés közben találkoztunk a fürdőszobában, majd a gardróbban, próbált végig nem rám nézni, több-kevesebb sikerrel. A konyhában reggelizés közben, nem ült le mellém, hanem felült a pulthoz és a konyhát nézve szó nélkül evett.

- Most miért mérges rád? –ült le mellém anya, és elkezdte megkenni a pirítósát.

- Honnan gondolod, hogy rám haragszik? –haraptam egyet a kifliből. Nem kaptam választ, anya a „miért, nem?"kifejezéssel az arcán nézett rám. –Jó. Megcsikiztem.

- Tudod, hogy utálja.

- Én meg azt, ha nem kapok levegőt! –mondtam belebámulva a bögrémbe, amibe a citromos teám volt. Ez a válasz, mondjuk az éjszakára is igaz volt és Gréti szorítására is. Kortyoltam egy nagyot, így a bögrémből az utolsó csepp tea is kiürült. –Gréti! Idehoznád nekem a teáskannát?