Álomvilág

4.fejezet

1 hétig tartottak korházban. Minden nap infúzióztak, pedig szívesebben ettem volna az ételnek nevezett valamit, amit felszolgáltak. Nagyon fura érzés volt egész nap egy tűt tudni magamban.

A távozásom előtti estén megmondták, hogy nagy valószínűséggel keveset ettem minap és ezért ájultam el. Ezt mondjuk infúzió és benntartás nélkül is megállapíthatták volna, még én is gyanítottam, hogy ez volt az oka.

Néztem, ahogy az ablaktörlő föl-le cikázik, ahogy próbálta folyamatosan letörölni a szakadó eső cseppjeit. Úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Nagyon hideg és szeles volt az időjárás, a napot eltakarták a hatalmas szürke felhők.

A kocsiban folyamatosan ment a fűtés, de még így is jócskán átfagytunk anyával.

Utálom az őszt, az a legrosszabb évszak! Azt vallom, hogy ha hideg van, akkor legalább essen is a hó, mert az szép és elnyomja a megfagyás gondolatát. Ősszel csak az eső esik, a szél fúj, és ehhez társul a tudat, hogy az iskola nemrég kezdődött és nem most fog véget érni. Így összegezve az ősz nagyon tré.

10 perc után végre hazaértünk és nem vágytam semmi másra, mint, hogy végre lemoshassam a korházat magamról, egyek valamit és aludhassak egy picit.

- Mit szeretnél ma csinálni? –fordult felém anya, miközben bevitte a vizes kabátokat a fürdőszobába.

- Hát először lefürdök. Ennék is valamit, aztán felhívom Enikőt, hogy hazajöttem.

- Főzzek valamit? Lecsót?

- Az nagyon jó lenne! –enni, valami finomat, aminek kaja állaga van? Naná.

Miután letusoltam, megfésültem a hajamat és befontam. Az arcomat is rendbe hoztam, fogat mostam, és a számat bekentem labellóval.

- Kész az ebéd! –kiáltott fel anya a konyhából.

Gyorsan lerobogtam a lépcsőn és olyan erővel huppantam le, hogy a mellettem lévő szék megingott és hangos csattanás kíséretében a földre dőlt. Felhúzott vállakkal és összeszorított szemekkel vártam, mire a szék „becsapódásának" visszaverődő hangja elmúlt.

- Azért a házat ne döntsd le –mosolygott anya, miközben kiszedte nekem az ebédet.

- Bocs.

Amint anya odaadta a tányért, elkezdtem kanalazni a Lecsót. Kenyeret is ettem hozzá és legalább 8 pohár citromos teát megittam.

A végén még 2 tányérral is repetáztam, és azzal a gondolattal dőltem le az ágyamra, hogy ma már nem kell ennem.

Bekapcsoltam a gépemet és végiggörgettem a Facebookomat, de nem történt semmi izgalmas. Páran írtak a falamra „jobbulás" üzeneteket, azokra válaszoltam is.

Kikapcsoltam a gépem, lehúztam a redőnyömet, hogy teljesen sötét legyen és próbáltam aludni egy kicsit. Ám, amint lehunytam a szememet, valaki csengetett.

Először nem érdekelt, hogy ki az, elintéztem azzal, hogy apa, vagy a postát az, de aztán anya „kirángatott" a képzelgésből.

- Emma, Enikő az. Mondjam neki azt, hogy alszol?

Legszívesebben nemet mondtam volna, de bólintottam egyet. Beszélnem kellett valakivel, akinek mesélhetek az álmomról. Jelenleg anya nem szeretne róla hallani (ki tudja miért), így Enikő az egyetlen, akinek elmondhatom.

Igaz, hogy semmi másra nem vágytam, csak alvásra, de az várhat még egy kicsit.

Anyának el kellett mennie, dolgozni, így Enikő és én a nappaliban foglaltunk helyet a kanapén, egymás mellett.