Chords of the soul - a Soul Eater Fanfiction [SZÜNETEL]

4.

The mysterious hatter.

What does it mean to reborn?

Seele a szobája ablakában ült és az eget bámulta. A Holdat körülvevő hollófekete burkot nézte, mint sok más álmatlan éjszakán. Már legalább egymilliószor hallotta a történetet a mamájától, vagy az apukájától, hogy mi történt, ami miatt a Hold fekete golyóvá változott. Ő már csak így látta, ilyen volt, mikor megszületett. Csak fotókon láthatta, milyen volt a Hold. Hallotta a történetet a Démonistenről, és Cronáról, a mamája barátjától, aki bezárta a Démonistent a vérével abba a golyóba.

Örült neki, hogy sose kellett harcolnia az őrület istenével, biztos nem lett volna elég bátor hozzá. A csillagok hidegen ragyogtak odafent, Seele a takarójába burkolva kuporgott a párkányon. Azon gondolkodott, hogy megint egy nap telt el, és még mindig nincs partnere. Sem Esteban, sem más. Talán soha nem is lesz társa. Soha nem lehet belőle halálkasza. Mert az biztos, hogy magától sosem fog boldogulni.

*

A fekete kalapos alak alaposan markolta ébenszínű esernyője ezüstfogantyúját. Szeme aranyszínű volt, mindkettőben egy-egy óralap jelent meg. Hollófekete tincseit lobogtatta a szél, fél kezével a kalapját szorította a fejére. Elegáns öltözetében a fekete dominált, cipője lakkozott volt, inge ujján ezüst mandzsettagombok csillogtak, melyek egy C-betű alakját formázták. Az alak vállán furcsa, sárkányra emlékeztető, mentazöld lény ült, farka egészen hosszú volt és végét meglebegtette a levegő. A lény szeme csukva volt, láthatóan nem érdekelte, hogy több száz méter magasságban repülnek és mindössze egy esernyő tartja meg őket. Az esernyő vázszálai végén apró, kék fények égtek, valószínűleg azok reptették az alakot és „háziállatát".

- Hamarosan ott vagyunk... te is érzed ezt, Seraphine? – cirógatta meg a hüllő álla alatt a pikkelyeket az alak.

Felhőtömeghez közeledtek, majd átsiklottak a hófehér, puhának tűnő légpárnákon.

A gigantikus fekete, kissé fényes golyó már egészen közel volt, a vér szagát is lehetett érezni.

- Ez az illat... - szippantott nagyot a levegőből az alak. – Érzed, Seraphine? A fekete vér... az őrület illata. Csodálatos, nem igaz? Az a banya mégis csak nagyot alkotott.

Odaértek a gömbhöz és a férfi ráfektette a tenyerét a hatalmas entitás felületére. Tömör volt, egészen szilárd.

- Van egy olyan érzésem, hogy annak a banyának a kölyke nem csak a vérét, de a testét is ebbe a páncélba fektette. A lelkével és a démonkard lelkével együtt. Máskülönben a Démonisten elpusztította volna, és könnyedén kijuthatott volna. – dünnyögte maga elé mosolyogva a férfi. – De sosem lehet tudni... éppen ezért csodálatos... a kiszámíthatatlanság. De lássuk, hogy működik annak a nőszemélynek az ereje.

Az alak dudorodó kabátzsebéből sápadt, kéken fénylő emberi lelket vett elő, amit egészen finoman fogott a kezében.

- Mindent bele, Mrs. Albarn. – kuncogott a férfi és közelebb emelte a lelket a gömb felületéhez. Odaérintette a fekete vérhez, mire az finoman kezdett szétmállani. A lélek szikrákra kezdett hullani, de egyre nagyobb lyukat égetett a fekete falba.

Végül a rés emberméretűvé vált, a lélek pedig szikrákra zuhanva hullott alá a mélybe. A férfi a fekete fal mögött megbúvó sárgás talajra helyezte a lábát, majd a másikat, végül összecsukta az esernyőt és teljesen átbújt a lyukon. Mögötte összezárult a fal.