A harag hullámokban öntött el, amikor felfogtam, hogy semmi értelme nem volt annak, amit tettem.
Aztán feltettem magamnak a kérdést.
Mégis mire számítottam?
Azt hittem, hogy ezzel megszűnik minden probléma, ami fájdalmat okozott, amíg éltem.
Ehelyett most végig kell néznem a nevelő szüleim gyászát, és még csak el sem tudom nekik magyarázni, hogy mit miért csináltam. Hogy nem az ő hibájukból történt, és mindent tökéletesen csináltak. Nagyszerű szülők lehettek volna, ha megadatik nekik a saját gyerek. Helyette pedig inkább kaptak egy lelki roncsot.
Összeszorul a szívem, ahogyan végignézek Meredith-en.
Ugyan az a nő, aki a hátamat simogatta, hogy lenyugtasson, amikor vad zokogásban törtem ki, de valami mégis megváltozott. Bronzvörös haja zsírosan, egy laza kontyba fogva simult fejbőréhez. Sötét ruhája határozottan lógott rajta, ahogyan lehajolt egy képért a szekrényemhez. Világosbarna szemében végtelen szomorúság csillant, ahogyan megindultak lefelé a könnyei.
A hirtelen támadt haragtól a gyomrom is felfordult. Megszokásból előrehajoltam, de hamar rájöttem, hogy már nem tudom elhányni magam.
Ettől csak még rosszabb lett.
Aztán a nő egy hirtelen mozdulattal lecsapta a képet a komódra.
-Össze kell szednem magam. - suttogta élettelen hangon. - John miatt. A családunk miatt.
Kihúzta magát.
Ismertem ezt a mozdulatot. Erősnek akart mutatkozni.
Akadozva fújtam ki a tüdőmet eltelítő légtömeget a megkönnyebbüléstől. Ha bár végtelenül szomorú, rendben lesz.
Na és én? Nekem ki fog erőt adni?
Ahogy Meredith eltűnt az ajtó mögött, lerogytam az ágyamra.
Fájdalom nyílalt a hátamba. Elviselhetetlen fájdalom.
Azt hittem, hogy a gerincem kiszakad a helyéről.
Tehetetlenül kaptam oda a kezemet.
Ordítani tudtam volna, de csak fájdalomtól eltorzult nyögések szakadtak fel a torkomból.
Aztán valami puhát tapintottam.
Kétségbeesetten rántottam meg.
Amikor látóterembe került a tárgy, felgyorsult a pulzusom.
Egy toll. Mit keresett ez bennem?
De a kín csak nem akart enyhülni.
Akadozó lélegzettel húztam ki lapockámból egy újabb fehér pihét.
És végül megtörtént.
Éreztem, ahogyan felhasad a bőröm és valami hatalmas emelkedik ki a nyílás helyén.
Tehetetlenül sikoltoztam, amíg nem enyhült valamelyest a fájdalmam.
Fémes ízt éreztem a számban. Észre se vettem, hogy beleharaptam ajkamba.
Felálltam az ágyról. A takarót aranycseppek borították.
Hatalmasat nyeltem, ahogyan a fésülködő asztalomhoz sétáltam.
Belenéztem a tükörbe.
Valami megváltozott.
Valami nincs rendjén.
Ezt pedig a két hatalmas szárny alá is támasztotta.
ESTÁS LEYENDO
Heavenly Salvation
Fantasía'' Az élet néha úgy fáj, hogy legszívesebben addig üvöltenék, amíg már a torkom is bele nem sajogna. Vágytam rá. A közelsége csak úgy hívogat. De nem mindenkinek adatik meg, hogy felismerje a helyes utat minden egyes alkalommal, amikor választania k...
