Elképzelni sem tudtam, hogy mióta figyelem őket a járdaszélről. Normális esetben rosszul kellett volna éreznem magam miatta, de a jelenlegi állapotomban nem úgy néztem ki, hogy bárki észrevehetne.
Olyanok voltak, mint a hangyák. Nyüzsögtek és egyszerűen soha nem volt megállás.
És mégis...
Gyönyörűek voltak.
Soha nem éreztem még ehhez foghatót. Az emberek egyszerre taszítottak és olyan vonzalmat keltettek bennem, hogy ha akartam se tudtam volna elszakadni innen.
Aztán egy fiú vissza nézett rám.
Fojtogatni kezdett a pánik, így azonnal megfordultam és a hátam mögött elrendezett kirakatot kezdtem fixírozni. A szívem zakatolt a mellkasomban.
Senki nem láthat, nyugtattam magam. A tükrön keresztül láttam, hogy már csak hűlt helye van ott, ahol eddig állt.
Mély levegőt vettem, és lehunytam a szemem.
-Ne haragudj bogárka, de minden rendben van? Elég... ramatyul nézel ki.
Összerezzentem, és a levegő félúton elakadt a tüdőmben.
Bogárka? Istenem, mi a franc?
Önuralmat erőltettem magamra, és a hang irányába fordultam.
Ekkor láttam meg először.
Akaratom ellenére alaposan végigmértem.
Magas, kissé nyurga alkata és viszonylag hosszú, világosabb haja azonnal bevésődött a gondolataim közé. Ahogy ki-be lélegzett, mesterkélt ajkai remegtek.
Visszafojtottam egy kikívánkozó sóhajt.
Ahogy vastag, sötét szemöldökét felvonta, a tekintetem leragadt mélybarna szemeinél.
A válaszod várja, szólt egy belső hang.
Nehezem találtam a hangom.
-I-igen, persze - csak nem dadogok? - Igen, határozottan. Miért ne lenne?
Ajkai felfelé kunkorodtak.
-Hát csak azért, - vonta meg a vállát - mert úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.
Ami azt illeti, meglehet.
Megerőltettem magam, és inkább a kirakatnak szenteltem a figyelmem.
Talán valahol mélyen azt reméltem, hogyha nem veszek róla tudomást, békén hagy. Az igazság az volt, hogy megrémített az iránta érzett vonzalom.
A következő pillanatban a hangja egészen közelről jött.
-Van az utca túloldalán egy kifejezetten jó kis kávézó. Lenne esetleg kedved beülni velem és meginni valami meleg italt? Egészen átfagytam.
Elrántottam a fülemet ajkai közeléből, és azonnal pír szökött az arcomba.
A kezemet belevezettem sötét tincseimbe.
-Nem hinném, hogy jó ötlet lenne. Mi van ha elakarsz rabolni, hogy aztán a rabodként tarts és olyan dolgokra kényszeríts, amiket nem akarok megtenni?
De valójában nem ez volt az, amitől tartottam. Sokkal inkább az, hogy az emberek számára láthatatlan voltam, és most ő mégis lát engem? És ha be is ülünk kávézni, mindenki bolondnak fogja tartani, amiért a nagy semmihez beszél.
Mély, öblös nevetés rántott vissza a földre.
-Igen, ez is egy lehetséges opció. - ismét közel hajolt hozzám - De be kell valljam, bogárka, hogy én ennyire azért nem vagyok kreatív.
Nem tudtam, hogyan kéne ilyen könnyed beszélgetésbe elegyedni egy idegennel. Szorongtam, és ez fel is tűnt neki.
Amikor rám nézett, az eddigi gonosz vigyort egy meleg, talán komolyan gondolt mosoly váltott fel.
-Hé, - szólt lágy hangon - nem szorítok pisztolyt a fejedhez, szóval ha nem sikerült lenyűgöznöm téged, akár el is mehetsz anélkül, hogy bármit is mondasz. Ígérem, - és egymásra fonta középső és mutató ujját - nem veszem magamra, de egy picit talán mégis szomorú leszek...
És akkor ott valami elengedett bennem.
Tiszta, szívből jövő nevetés kezdte rázni a vállam.
-Mondták már, hogy rengeteget hadoválsz feleslegesen?
Komisz, féloldalas vigyor kúszott ajkaira.
-És neked mondták már, hogy milyen sokat hezitálsz?
Amikor a nevetésem alábbhagyott, kissé kínosan kezdtem érezni magam. Nem a jelenléte miatt, hanem inkább azért, mert hiányérzetem támadt.
Aztán hirtelen - minden előjel nélkül - kibukott a számon.
-Rose vagyok, - nyújtottam a kezem. - de mindenki csak Rosie-nak hív.
Ahogy hatalmas kezébe szorította az én apró kezeimet, bizsergés futott végig az egész karomon.
-Én pedig Peter. Örülök, hogy megismertelek, Rosie. - elengedte a kézfejemet, és elegánsan nekidőlt az üzlet ablakának - Nos, mit gondolsz, megtudnál inni velem egy kávét?
Éreztem, hogy megrándulnak az arcizmaim, ám ezúttal hagytam, hogy a mosolyom szabadon szétterüljön az arcomon.
Hihetetlen, hogy mennyire nem vagyok az ura önmagamnak a közelében. Mintha kilépnék a saját bőrömből, és valaki másét ölteném magamra.
-Egye fene, egy kis koffein sosem árthat. Főleg, ha serkenti az agyi működést.
Úgy nézett rám, hogy a tekintete - ha ringbe volnánk - azonnal a földre vinne.
Ismeretlen boldogság kezdett zubogni az ereimben.
KAMU SEDANG MEMBACA
Heavenly Salvation
Fantasi'' Az élet néha úgy fáj, hogy legszívesebben addig üvöltenék, amíg már a torkom is bele nem sajogna. Vágytam rá. A közelsége csak úgy hívogat. De nem mindenkinek adatik meg, hogy felismerje a helyes utat minden egyes alkalommal, amikor választania k...
