úgy érzem:
Nem tudom mikor voltam utoljára szerelmes, mert minden nap szerelembe esek. Van egy szempár, legyen a színe, legyen a pilláinak hossza, vagy csak legyen a fintor, ami szarkalábakba gyűri a bőrt a szemei csücskében. Legyen a mosoly, legyen az ajkainak íve, a mesélő puhaságuk a tekintetéből sugárzó keménység. Legyen az állát öltöztető borosta, göndör és sötét szakáll. Legyen a tény, hogy tizenhárom évvel ezelőtt a karjai közt forogtam és csárdást jártam ugráló szívvel.
Nem tudom mikor voltam utoljára őszinte, ahányszor a tükörbe nézek, elhiszem magamról, hogy szép vagyok. Elhiszem, hogy több vagyok, nem is több, más vagyok. Egy koszos, telifirkált lap vagyok. De nem tudom biztosra, nem tudom addig, amíg nem nézek szembe veled. Nem látom magam megsemmisülni, és nem érzem ahogy felépítesz a kezeiddel.
Ahogy újra formára gyúrsz a derekamat markoló kezeddel. Ahogy a levegőbe dobsz,és a szoknyám pimaszul elhagy. Elárul. Hozzám kéne feszülnie, ehelyett a nyakamba hajtod. Elárul minden, mindenki. Én pedig titkon élvezem, hogy így kiterülközöm előtted.
Nem tudom, hogy téged szerettelek e, vagy csak az érzést, amit adtál. Belémcsókoltál. Belémfojtottál. Belémoltottad.
És most is itt van bennem, nem fortyog és nem is türelmetlen. Nem sír vissza téged, csak az ajkaidat. Csak az ajkaid ízét, a puhaságát és az érzékeimet meghazudtoló vadságodat.
Utálom magam érte, de nem te hiányzol. A fizikai érintésed hiányzik, a vágy hiányzik, amit életemben először, valaki felébresztett bennem.
És az a valaki te voltál. Pontosan te.
