Sziluettek//MarvelxDC

1.

1.

Stowe, Evan villa

Keresztbe tett kézzel várta az apját az irodájában, miközben az ablakon keresztül szemlélte a hóval fedett birtokot. Minden egyes fát, bokrot, épületet ez a fehérség fedett be, mintha alaposan beporcukrozták volna az egész tájat. Végignézett az óriási kerten, ami golfpályát, medencét, grillteraszt és még megannyi mindent foglalt magába. Túl a kerten a végeláthatatlan erdő terült el a domb alján, amin a ház, vagyis a kastély kapott helyt. Az erdő szintje egy idő után újra emelkedni kezdett, s még innen, a középső emeleti ablakból sem látta a végét. Szórakozottan kapargatni kezdte az ujjával a zúzmarát az ablakról, homlokát pedig a hideg üvegnek támasztotta, ez pedig enyhítette a fejfájását, és sok segített rendezni a gondolatait, amik ezerfelé jártak.

Nem akart eljönni az apjához, nem akart beszélni vele, nem akarta látni. Egy éve találkoztak utoljára szemtől-szemben, de ebben nem is volt semmi, volt ez már több idő is. A probléma abból fakadt, hogy mi történt vele az elmúlt évben, és milyen elhatározással jött el az apjához. Véget akart vetni az egésznek, egyszer s mindenkorra, hiszen már nem volt ugyanaz az ember. S bár a változás miatt jutott erre a döntésre, nem is értette, hogy mehetett egyáltalán bele az egészbe. Bár ahogy ebbe belegondolt, rájött, akkor tizenkét évesen nem volt választása, ereje pedig nem volt elég, egészen mostanáig, hogy képes legyen kimondani azt az egy szót. Rosszul volt saját magától, hányingere támadt, ahogy ránézett a kezeire, azokra a kezekre, amelyek oly sokszor húzták meg hezitálás nélkül a ravaszt, egy újabb életet kioltva ezzel.

Elkellett telnie ennek a nyolc évnek ahhoz, hogy készen álljon beszélni az apjával, aki egyben megbízója is volt. Tőle kapta a feladatokat, az új parancsokat, és többet volt a főnöke, mint az apja. Tudta, hogy a jelenlegi állapotában nem kérheti meg őt, hogy had folytassa a munkáját, hiszen előbb lőné őt fejbe, minthogy befejezze a mondatát, de ez a lehetőség nem fordult meg a fejében. Azért jött el, mert nem bírta tovább csinálni az egészet, már egyáltalán nem. A saját értékrendje szerint akart élni, ahol ő ítéli meg a saját véleménye szerint az embereket, és nem rágják a szájába, hogy ki a rossz és ki a jó. Fél éve különböző indokokra hagyatkozva csak pár feladatot vállalt el, de azokat se vitte végbe, helyette figyelmeztette a célpontokat a veszélyre. Megtapasztalta milyen szabadnak lenni, céltalanul utazgatni, szeretni. Miatta is akart ennek hivatalosan is véget vetni. Vissza akart menni hozzá, hogy folytathassák az életüket, együtt. S ahogy erre gondolt, megforgatta a gyűrűt az ujja körül. Nem lett volna képes úgy folytatni a kapcsolatukat, hogy ez az elvarratlan szál még ott van az életében.

Az emlékek felidézéséből egy határozott kopogás szakította ki a nőt, így azonnal megfordult, hogy láthassa, ahogy kitárul a nehéz tölgyfa ajtó, és apja személyisége tölti meg a hideg szobát. Semmit sem változott – gondolta Eleonora, ahogy a férfi becsukta az ajtót, és várakozóan pillantott felé. Az apró formalitások, mint a köszönés, vagy egy meleg ölelés, már rég elhaltak közöttük, egyszerűen csak mindig kimondták azt, amit akartak. A nő céljai egy egészen apró pillanatra megtántorodtak, ahogy azt vélte látni, hogy az apja megindul felé. Talán mégis változott valami – suhant át a reménykedő gondolat az agyán, de ez azonnal el is halt a semmiben, ahogy férfi az íróasztalához sétált, kihúzta magának a széket, és leült. Hátrasimította azt a pár hullámos fekete tincset, melyek ősz szálakkal keveredtek, ami az arcába lógott, és hátradőlt a székben. A megjelenése még mindig a régi volt, határozott, tekintélyt parancsoló, uralkodó. Szerencséjére, vagy épp szerencsétlenségére Eleonora is ugyanúgy képes volt eme megjelenés leutánzására, csupán annyi különbséggel, hogy ő nem az év minden egyes pillanatában mutatta ezt az embereknek, csak akkor, amikor szükség volt rá.

A nő az apja íróasztala elé állt, kihúzott egyenes háttal, bakancsa kopogott a fadeszkákon minden egyes lépténél. A férfi kihúzta az asztal egyik fiókját, kicsit matatott benne, majd kihúzott valamit, és hanyag mozdulattal az asztalra hajította, pont Eleonora elé, akinek csak egy aprót kellett lépni, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. Ahogy meglátta, a gyomra liftezni kezdett a dühtől, és az elfojtott régi emlékektől. A pisztoly milliónyi eldördülésétől, a tengernyi kreált személyazonosságtól, a különböző megjátszott szereptől, a végtelen hazugságtól. A vastag sárgás akta pedig csak még jobban emlékeztette arra, hogy miért jött ide, de hajtotta a kíváncsiság, így remegő kezekkel nyitotta ki az aktát. Az első oldalon a barátja, Steve arca nézett vissza rá, bár itt az oldal tetején Amerika Kapitányként volt megnevezve, és csak kicsivel lejjebb volt látható a rendes, polgári neve. Az oldal alján az ismerős piros nyomda virított: LIKVIDÁLNI. Lapozott, szemeiben a düh könnyei kezdtek összegyűlni, ahogy meglátta az oldalt, de csak a szavak töredéke jutott el elméjébe, de még azok is alig tudatosultak benne, figyelmét a lap tetején és alján található szavak kötötték le, Vasember: LIKVIDÁLNI. Fekete Özvegy: LIKVIDÁLNI, Hulk: LIKVIDÁLNI, Thor: LIKVIDÁLNI, Sólyomszem: LIKVIDÁLNI. Egyre gyorsabban lapozta az oldalakat, nem törődve azzal, hogy azok meggyűrődnek remegő kezei alatt. Minden újabb oldalon egy újabb számára túl ismerős név díszelgett, Tél Katonája, Quake, Pókember, Sólyom, Hadigép, Higanyszál, Skarlát Boszorkány, Deadpool, X professzor, Mystique, Bestia, Magneto, zuperman, Batman, Flash, Zöld Íjász. Az egész szuperhőstársadalom minden jelentősebb alakja helyett kapott az aktában, és minden oldal alján tisztán, vérvörösen volt olvasható a LIKVIDÁLNI szó. Ahogy az utolsó oldalra ért, a lélegzete elakadt. Elég hiányos oldal volt, a tetején a Shattered felirat volt olvasható, mint szuperhősnév, a polgári adatok viszont teljesen üresek voltak, és öt mondatnál többet nem is nagyon írtak a hősről, de azok is csak a képességéről szóltak, rendkívül sok elvileggel és talánnal teletűzködve. Csak egy csatolt képet lehetett találni az oldalon, még az is túlságosan távoli és szemcsés volt a beazonosításhoz, de Eleonora még így is felismerte benne az illetőt. Magát. Az oldal alján a megszokott LIKVIDÁLNI pecsét helyett kézzel írtak oda egy rövid mondatot: Együttműködés hiányában élve elfogni!

Kezeivel az asztalra támaszkodott, és úgy pillantott fel a szék mögött ülő férfira. Olvasni tudott apja szemében, Eleonora biztos volt benne, hogy ő tudja, Shattered vele egyenlő, de nem értette, hogy akkor miért vannak itt, ebben a helyzetben. A férfi továbbra is várakozva nézte az előtte támaszkodó, dühtől remegő nőt, aki már letörölte az arcáról a könnyeket, de még így is kissé vöröses volt a szeme. Nem szólalt meg, hiszen ő már kiterítette a lapjait, és most már csak annyi volt a dolga, hogy Eleonora felmérje magának a helyzet súlyosságát, majd meghozza a döntését. Egy lapot tolt a lány elé, egy szerződést, majd egy tollat is odarakott a papírra. A nő tudta mi van a lapon, azzal is tisztában volt, hogy mivel jár ha aláírja, amit már rengeteg alkalommal megtett, hezitálás nélkül, de most képtelen volt rá. Az agyában milliónyi gondolat pörgött, túl sok impulzus érte egyszerre, és egyszerűen nem erre számított. Tervei szerint megmondta volna az apjának azt amit akart, amikor meglátta, de valamiért nem tette, volt valami az apja szemében, ami miatt úgy érezte, meg kell várnia a megbízatást, mert most valami egészen mást fog kapni, és ez így is történt. A fehér laphoz nyúlt, és egy határozott mozdulattal összegyűrte, majd a lobogó kandallóba vágta a szerződést úgy, hogy közben folyamatosan tartotta a férfivel a szemkontaktust. Becsukta az előtte heverő aktát, és közelebb hajolt az apjához.

-Befejeztem! – mondta a férfi szemébe kristálytisztán érthetően, közben tenyerei körül kékes szikrák pattogtak.