Harry Potter Fanfic

4. fejezet

Még mindig azon rágódott az egész iskola, hogy ki lehet Mardekár utódja. Már kezdtem nagyon unni a napot, mikor megpillantottam egy hirdetményt a klubhelyiség hirdetőtabláján.

              PÁRBAJSZAKKÖR
Minden érdeklődőt szívesen látunk este 19:00-kor a nagyteremben. Az edzést Lockhart professzor fogja tartani.

Az egész klubhelyiség be volt zsongva. Mindenki arról beszélt, hogy milyen lesz, meg hogy Lockhart jaj, de ügyes lesz! Bevallom, én is gondoltam erre. Jól van, na, én is lányból vagyok. Bonnie és én már majd' kiugrottunk a bőrünkből. Mikor végre elérkezett a hét óra, úgy rontottunk be a nagyterembe, mintha üldőznének és az volna a menedék. Az asztalok el voltak tűntetve, s a helyükön egy másik hosszú asztal terpeszkedett, azon pedig sötét varázslatok kivédése tanárunk ácsorgott. Mikor nagyjából az egész suli betódult, becsukódott az ajtó.
– Szép jó estét, gyerekek! – hangjától az összes lány szinte elolvadt. Még én is... – Köszöntelek benneteket a párbajszakkörön! Örülök, hogy ennyien érdeklődtök! Nem árt a felkészülés! No, de most köszöntsük ma esti segédemet, Piton professzort!
P

iton belépett a terembe, a mardekárosok pedig üdvrivalgásban törtek ki. A professzor egy intéssel elhallgattatta őket, de a szája sarkában egy diadalmas mosoly bujkált, mintha be kellett volna bizonyítania, hogy őt sem utálja mindenki.
– Gyerekek! – törte meg a sugdolózást Lockhart. – Piton professzor úrral be fogjuk mutatni a lefegyverző bűbájt. Ne aggódjatok, nem teszek kárt a bájitaltan tanárotokban – villantotta meg tökéletes mosolyát. Beálltak egymással szemben, Piton szemében megcsillant valami. Megdobbant a szívem a hirtelen rémülettől, hogy kárt tesz Lockhartban, de félelmem alaptalannak bizonyult. Miután meghajoltak, megfordultak és távolabb lépkedtek egymástól. Szembe kerültek, és egymásra szegezték pálcáikat.
– Capitulatus! – mielőtt még Lockhart kimondhatta volna a varázsigét, Piton már megtette. Ennek következményeként SVK-tanárunk és pálcája is a levegőbe került, ám a pálca szép ívben, Piton kezében landolt. Mondanom se kell, Lockhart nem így érkezett. Gyorsan feltápászkodott, és lefegyverzőjéhez fordult.
– Nem szeretném megsérteni, Perselus, de nyilvánvaló volt, hogy erre készül. Ha akarom, könnyűszerrel kivédhettem volna.
– Hát persze... – mondta Piton, s látszott rajta, kicsit se hiszi azt, amit az imént hallott.
– Nos... alkossatok párokat, és gyakoroljátok a lefegyverzést, de csak azt! – tartotta fel mutatóujját figyelmeztetésképpen a tanár úr. Én rögtön Bonnie-hoz szaladtam, de kiderült, hogy tanáraink fognak párba állítani minket. Szerencsére hozzánk Lockhart ért előbb, így Bonnie-val kerültem össze. Már javában próbálkoztunk (mindkettőnknek sikerült egyszer), mikor meghallottunk valami egészen furcsa hangot. Követtük a hangot (és a tömeget), és Harry meg Malfoy párosához érkeztünk. Harry épp beszélt a kígyóhoz, amit valószínűleg Malfoy szabadított rá. A kígyó veszélyesen közel volt az egyik hollóhátas fiúhoz. Aztán végül eltávolodott. Mindenki izgatott sugdolózásba kezdett a társával.
– A foglalkozásnak vége! – jelentette ki Piton, Harry arcát fürkészve. Harry, Ron és Hermione már rohantak is el. Bonnie is elindult, én meg csak mentem utána. Felértünk a klubhelyiségbe, majd a szobánkba is. Eléggé le voltam sokkolva. Most aztán mindenki Harryt vádolja majd. És én ezt nem akartam. Már a nyelvemen volt, hogy elmondjam legjobb barátnőmnek a történteket, de ekkor megint írt a napló.
A következő kviddicsmeccs alkalmával te ismét megteszed, amit nemrég!
Nem! – próbáltam tiltakozni.
De igen! Megteszed, amit mondok neked!
Igen.
Eltettem a naplót, és egy szó nélkül lementem a klubhelyiségbe. Bonnie már várt ott.
– Kicsit sokat beszélsz a naplóval, nem? – kicsit sem tűnt dühösnek, inkább aggodalom csillant a szemében.
– Nem, szerintem nem – vontam vállat. Mikor láttam, hogy nem nyugodott meg, játékosan meglöktem. – Jaj, ne már! Semmi baj nem lesz – akkor még nem is sejtettem, mekkorát tévedtem. Leszámítva a parancsokat, de azoknak nem tulajdonítottam nagy figyelmet. De láthatóan Bonnje ideiglenesen megnyugodott.

                           ***

Szombat van. A kviddicsmeccs napja. Szegény Harryt folyton szekálják a mardekárosok. Mikor Hermionéval és Ronnal lementünk a lelátókhoz, izgatott griffendélesek üldögéltek a helyükön. Nagyon sok embernél volt Hajrá, Harry! zászló, vagy cikeszt mintázó lepedő. Eléggé jól ismerték Harry tehetségét, de azért izgultak. Tudták, hogy a mardekárnak milyen seprűi vannak.
Megnyertük a meccset, bár Harrynek eltört a karja. Én is leszaladtam hozzá, és láttam, ahogy Lockhart megpróbálta meggyógyítani a karját. Csakhogy ügyesen eltűntette Harry összes csontját. Berohantunk a gyengélkedőre, ahol Madam Pomfrey idegesen adott Harrynek valami Pót-csont Rapid nevű izét.
– Miért nem hozták rögtön ide? – zsörtölődött. – Egy törött csontot összeforrasztani gyerekjáték, de csontot visszanöveszteni...
– Azért sikerülni fog, ugye? – aggodalmaskodott Harry.
– Persze, hogy sikerülni fog! De nem lesz fájdalommentes – azzal Harry kezébe nyomta azt a löttyöt. Miután az beleivott, rögtön kiköpte.
– Azt hitted, sütőtöklevet kapsz?!
Most pedig nyomás ki, Potternek pihennie kell.
Hermione és Ron még bent maradhattak, mi viszont – a kviddicscsapat, Bonnie és én – kimentünk. Mikor beléptünk a klubhelyiségbe, mindenki üvöltve fogadta a győzteseket. Én viszont felmentem ünneplés helyett. Volt még néhány dolgom.

                           ***

– Menj végig a folyosókon! Kővé kell dermesztened egy sárvérűt!
Azzal a szörnyeteg kicsúszott a folyosóra.

                           ***

Reggel már mindenki tudta, mi történt az éjjel. Mindenki Harryre gyanakodott, ami engem eléggé aggasztott. Rosszul éreztem magam miatta. Mellesleg elfelejtettem, hogyan történtek a dolgok. Annyit tudok, hogy Colin lett az áldozat. Szörnyen érzem magam. Harryék persze próbálnak utána járni a dolognak. Legszívesebben elárulnám nekik. De nem tehetem, mert – ez nagyon önző dolog – akkor megutálnának. Azt nem szeretném. Tisztában vagyok azzal, hogy Hermionénak bármit elmondhatok és hogy Harry és Ron ugyanúgy megértők lennének, de bem akartam kockáztatni. Inkább csendesen néztem végig az eseményeket. Eléggé magamba zuhantam a merénylet miatt, és Fred meg George csak rontottak a helyzeten. Egyik nap sápadtan, fáradtan, magamban sétálgattam a folyosókon, mikor elém ugrottak és megijesztettek. Akkor aztán nem bírtam magam tűrtőztetni: kiengedtem napok óta kínzó könnyeimet. Percy egyből ott termett és leteremtette a fiúkat, aztán megnyugtatott. Miután elment, búslakodva, magányosan mentem le vacsorázni. Akkor hirtelen elhatározással odaléptem Harryékhez és el akartam mondani nekik az egész történetet. Csak ebben Percy megakadályozott. Azt hitte, az ő titkát akarom elmondani, ezért elrángatott onnan.
– Ginny! Azt mondtad, nem mondod el! – nézett rám szemrehányón. Nem tudtam elmondani neki a tetteimet.
– Tudom, ne haragudj, kérlek! – suttogtam elhalóan. Erre megsajnált és megölelt.
– Nem baj, Ginny – mondta. Visszamentem vacsorázni, ahol teleettem magam. Visszabaktattam a szobánkba, majd ledőltem az ágyamba, és átadtam magam az álmok birodalmának.

Sziasztok!
Bocsánat, nem lett túl jó ez a rész, de most nem tudtam magamból többet kihozni. Remélem, azért tetszeni fog! ❤