villámmosoly || jongdae ≪ finished ≫

1.

Az őszi napsugarak lágyan sütöttek az utcán szerteszét található levelekre, melyek különböző színekben pompáztak feldobva ezzel az egyszínű aszfaltot. Volt, amelyik éppen hogy csak elkezdett sárgállani, de már a földön találta magát, és olyan is, amely barnább volt a fa kérgénél.

Csenge ezeket nézte nagyban, mintha nem is lenne más dolga. A lány figyelmét konkrétan minden ehhez hasonló természeti jelenség el tudta venni a tanulásról. Nem igazán kötötték le a függvények, ezért inkább az ablakon kifele bámult, hátha valami érdekeset pillant meg, és az egyedüli normális és izgalmasnak mondható dolog a fák viselkedése volt.

Minden matek óra ilyen hangulatban telt számára. A tanár magyarázott ő, pedig természetesen nem figyelt rá. Néha-néha, ha kedve volt, és tartotta magát olyan aranyosnak leírt pár dolgot a füzetébe, bár azt is olyan apróba, hogy csoda volt, ha otthon ki tudta venni mit is akart lekörmölni – nem mintha annyit készült volna az órára.

Akkor éppen fogalma sem volt, hogy miről hadovál a katedrán álló nő, így reménykedett benne, hogy hamar megszólal a csöngő megmentve őt az unalom fokságából. Annyira irritálta az, hogy elvárják tőle, hogy figyeljen az órán, miközben néha a tanár is elakadt a mondandója közepén, hogy inkább úgy döntött, hogy az iskola lépcsősorát bámulja, illetve az azon közlekedő diákokat, akiknek már véget ért a tanítás aznap.

Mert, hogy akadtak ilyen mázlisták is, akiknek már húsz perce nem volt órájuk, míg ő és tizennyolc osztálytársa bent rohadthatott azon az átkozott matek órán.

Termük nem volt sokkal magasabban, mint az udvar szintje – körülbelül fél méterrel –, így sokszor néztek be az ablakon, legtöbbször fölényes vigyorral a fejükön, hogy mára nekik vége a szenvedésből, azonban akadtak olyanok is, akik megszánták őket. Már megszokta, hogy néha-néha kap egy arckifejezést a kint szórakozó diákoktól, de mégis történnek vele szokatlan dolgok, szokatlan emberektől.

Ha kinézett a helyiség ablakából, akkor az iskola előtti széles lépcsőkön akadt meg a tekintete, ami tizenhét fokból állt – jól tudta, hiszen már vagy ezerszer megszámolta. A lépcső legelső elemétől olyan hét méterre volt az ezüstszínű rácskerítés és az iskola híres fekete kapuja. Nem volt valami nagy szám – két hatalmas szárnya volt az ajtónak, amibe az elment diákok monogramjai csillogtak (hagyomány volt, hogy a tizenkettedikes diákok belekarcolhatják) –, de mégis gyönyörűen csillogott a napfényben sötét színe.

Szeme, azonban a megszokott diákok arca után egy teljesen ismeretlen és eddig még nem látott emberre fókuszáltak. Annak ellenére, hogy nem igazán volt szokása megbámulni a diákokat, akkor képtelen volt levenni a szemét az ázsiai diákról. Hirtelen belé ütött a felismerés, hogy ezt az arcot még nem látta. Jól tudta, hogy járnak a másik kontinensről is ide emberek, de azzal is tisztában volt, hogy heten vannak, hiszen mindegyiket ismerte személyesen.

A terem szorosan a lépcső mellett helyezkedett el, így Csenge végig követhette, ahogy a srác egyesével felballag a fokokon. Sötét fekete csőfarmert viselt, sötétkék cipőt és vajszínű pulóvert, fekete gombos dzsekivel. Hátán egy fekete hátizsákot cipelt, füléből, pedig fehér fülhallgató lógott ki, és irtózatosan vidámnak tűnt. A lányt megmosolyogtatta, ahogy a srác ritmusra lépked és a dal szövegét mondogatja magának.

Nem hitte volna, hogy a fiúnak feltűnik, hogy érdeklődve figyeli minden lépését, így amikor a srác a világ egyik legaranyosabb mosolyával jutalmazta meg, amely noha csak egy pillanatig tartott, olyan érzést váltott ki belőle, mintha két órán keresztül azt nézte volna. A mosolya hirtelen eltűnt, majd lebiggyesztette az ajkát és megértően a lány szemeibe nézett.