villámmosoly || jongdae ≪ finished ≫

4.

Csenge kellemetlenül és enyhén esetlenül pillantott körbe a teremben. Senkinek sem tűnt fel, hogy Chen leült mellé az utolsó padba, egy ember sem törődött vele, hogy mit érez, hogy izgul-e, vagy ilyenek. Luna telefonját nyomkodta gőzerővel és egy pillanatra sem nézett fel belőle.

– Mégis miért akarsz mellém ülni? – kérdezte, miközben a kötött barna sálját kereste, amit miután megtalált párnának használta. Chen pajkosan pillantott rá, majd a tábla felé nézett.

– Miért ne? Amúgy, azért mert azt mondták, hogy elüldözöl, mielőtt leülnék – röhögött a fiú, majd szórakozottan figyelte, ahogy a lány lefehéredik. – Jézus, el ne ájulj!

– Tényleg ezt mondták?

– Dehogy! Viszont azt mondták, hogy unalmas vagy és, hogy furcsa humorod van...

– Akkor meg mégis mit keresel itt? – nyomta bele az arcát a sálban Csenge, és úgy tett, mintha nem fájt volna neki, hogy az osztálytársai ezt gondolják róla.

– Úgy általánosságban? Diák vagyok és iskolába járok. – A lány közbeszólt volna, azonban folytatta. – Az osztályfőnökünk mondta, hogy együtt lesz az óra, mert meg kell beszélnünk valami karácsonyi programot.

A lány fejéből tulajdonképpen teljesen kiment, hogy ilyesmit beszéltek volna meg a tanárukkal, azonban egyből belé csapott a felismerés, ahogy a srác megemlítette. Kifejezetten élvezte a fiú társaságát, de ezt csak akkor ismerte be magának, amikor becsöngettek és a fiú felállt, minden bizonnyal olyan szándékkal, hogy elmenjen – legalábbis ezt gondolta Csenge.

– Milán én itt maradok, oké? – kiáltott át a hangzavaron és, akkor már több szempár jutalmazta meg az újdonsült hátsó padban lévő párost. Sok osztálytársuk, csak rájuk pillantott, de nem foglalkoztak Csengével és a fiúval, azonban, mikor megjöttek Chen osztálytársai már jóval több figyelmet kaptak, leginkább az ő részükről.

– Nekem nyolc – rántotta meg a vállát az említett szőke hajú srác, akinek szájából az a kijelentés nagyon furcsán hangzott, ugyanis egy angyal kinézetével volt megáldva. Nem, nem olyan kinézettel, mint Chen-é legalábbis nem kisfiúsan volt angyali az illető, hanem világosszőke haja és tényleg gyönyörű kék szemei miatt. Csenge nem merte volna kijelenteni, hogy minden lánynak tetszik egy kicsit, mélyen legbelül a srác, mert tudta, hogy Luna megcáfolta volna. Egyedül egy szerelme volt, akit most egy Róbert nevű Pou képében adott a világ tudatára. Máskor League of Legends karakterek, vagy éppen az aktuális sorozatában lévő szereplők voltak azok. Nos, ő volt az a lány, aki utálta azt, hogy valamit könnyen megkaphatna.

Igazából minél inkább figyelte Csenge barátnőjét, az annál többször pillantott fel a játékból, minden bizonnyal amiatt, mert érezte, hogy nézik, azonban a lány felé nem tervezett fordulni, így egy sóhajtás kíséretében Csenge fejét újra a párnának kinevezett sálra hajtotta, úgy, hogy az arca Chen felé legyen, aki időközben előkapta a telefonját és gőzerővel nyomkodni kezdte.

Csenge időközben rájött, hogy ő valahogy mindig valami szuper menő telefonnal rendelkező, kocka személyiségű ember mellé keveredik. Valami csalódottság szerű keserűséget érzett a szájában, amit próbált elnyomni azzal, hogy tulajdonképpen semmit sem kéne elvárnia azzal kapcsolatban, hogy a fiú mit tesz, és mit nem.

– Akarjam tudni, hogy mi a bajod, vagy inkább nem? – kérdezte Chen felé pillantva, majd zsebre vágta a telefont, mivel a tanár bejött a terembe és valami rendet próbált teremteni több-kevesebb sikerrel. Amíg a folyamat zajlott Csengét kicsit sem érdekelte, hogy ki hova akar ülni meg ilyenek, mivel éppen azzal foglalkozott, hogy ne tűnjön túl boldognak.