villámmosoly || jongdae ≪ finished ≫

7.

Csenge csak úgy rohant a folyosókon, hogy a találkozóponthoz érjen, mert szinte biztos volt, hogy Lunának hirtelen nem támadt más ötlete, így kifele tartott.

Soha nem volt egy nagyon magas lány, olyan átlagos százhatvanöt centis, nem túl vékony, de mégis szép alakkal rendelkező, amit igazából soha nem vallott volna be magának, pedig tényleg így volt. Látszott rajta, hogy szeretett sportolni, így egy kisebb sprint a múzeumban nem volt túl megerőltető számára, az, hogy hülyének nézték, meg egy jó ideje nem zavarta.

Az évfolyamuk szépen lassan megérkezett az aulába, mindenki felvette a kabátját és az egyéb kiegészítőit, azonban Luna felkucorodott az egyik fotelben és szorgosan nyomkodta a telefonját. Az arca hulla vörös volt, ebből a lány levonta a következtetést: barátnője is ugyanúgy rohant, ha nem jobban, mint ő. Luna nem volt egy nagy mozgásszerető ember. Ő inkább egész hétvégén otthon rohadt, valami játék előtt, amivel elüthette az időt, akármennyire is volt kint gyönyörű idő.

Ledobta magát mellé, de amint odajutott, hogy beszélnie kéne vele minden ötlete, amit a futás alatt kitalált, elszállt.

– Nem kellett volna utánam jönni – nézett rá könnyes szemekkel Luna. Noha, igyekezett nem kimutatni, de biztosan szörnyen szar érzés lehetett. ­– De azért örülök neki – mosolyodott el.

– Ugyan, mire, ha nem erre lennék? – Csenge a kezét barátnője vállára tette. – Most az a baj, hogy...

– Hogy nem tud viselkedni magán! A telefonom többet ér nekem, mint bármelyik más tárgy a környezetemben!

Ezt Csenge tudta a legjobban. Mindennap a nyáron mosogatni járt a közeli étkezdébe, hogy összehozza a pénzt rá. Konkrétan elpazarolt a telefonjáért egy nyarat, de neki megérte. Valóban fontos volt neki az az átkozott kütyü, amit Cseni nem igazán tudott megérteni, így inkább elfogadta. Az, hogy Lunát valamilyen szinten kihasználta Milán, turkált a cuccai között és dobálta azokat, lehet, hogy a nem legjobb barátkozási módszer.

– Ah, hagyjuk – törölte meg szemeit a lány és igyekezett legalább egy elfuserált vigyort magára erőltetni. – Rajtad kívül nem lesznek nekem barátaim, de nem is kellenek.

Luna kacsintott egyet, amitől Cseni nevetni kezdett, így valahogy egész jól záródott a beszélgetés, amit Csenge nyomasztónak és kellemetlennek titulált, előre, rohanás közben.

Nem kellett sok idő, amíg mindenki, beleértve a három fiút is, megérkezett. A tanár gyorsan tartott egy kisebb népszámlálást, majd a csapat elindult a palacsintázóba, majd a suliba, hogy bevegyék a tornatermet egy kisebb próbára.

Luna élből kerülte a fiúkat, így Csenge ment vele. Tök jó volt a hangulat, ahhoz képest, hogy borzalmasan haragudtak (igen, még Csenge is) Milánra. Teljesen másról beszélgettek. Leginkább Róbertről és Luna családjáról, akik majdnem olyan furák, mint a lányuk.

– A nagyim közölte, hogy többet nem fog főzni a nagypapámra, ha nem eszi meg a répát – nevetett Luna –, nos, ez még nem lenne durva, csak, hogy a nagypapám allergiás a répára, és rosszul lesz tőle. Na, most vagy éhen hal, vagy a tünetek viszik el.

– A nagyid ennyire utálja? – fulladozott Cseni.

– Nem szerintem csak elege van abból, hogy nem tud répával főzni.

– Nos, igen, az szerintem engem is kikészítene, ha tudnék főzni – hirtelen ötlettől még hangosabban nevetett. – Vagy ha lenne kinek.

Hülyébbnél hülyébb témák kerültek előtérbe, mint például a lámák, a sellők és Cseni új Pou-ja, amit Luna a buszút során elkészített neki.