villámmosoly || jongdae ≪ finished ≫

10.

Csendben hallgatta, ahogy a fiú mesél az életéről, ahogy olyan dolgokat tud meg róla, amit eddig nem. Például, hogy két évvel ezelőtt volt egy kutyája, akit Hyunsu-nak hívtak, erre az anyjának muszáj volt elneveznie az öccsét is annak.

– Őszintén bírtam azt a dögöt, erre csak nem ugyan azt a nevet adja a gyerekének – röhögött kellemetlenül a mondókája végén.

Csenge sejtette, hogy mindent elmondott, mégis olyan üresnek és befejezetlennek tartotta a történetet. Az ő részéről nem, az teljesen tiszta volt, hanem inkább úgy az egész élet történetét nézve. Persze, ez egy rövid összefoglalója volt annak, amit nem tudott Cseni, de annyira más volt az a Chen, akiről beszél és az a Chen, aki beszél. A sztoriban totál szétszórt, teljesen magára hagyott, ideges, viszont az, aki ott feküdt a mellkasán és játszadozott az ujjaival halál nyugodt és összeszedett volt. Nem látta az arcát, de biztos volt benne, hogy nem az látszódik rajta, ami egy fél órával ezelőtt a kapuban.

– Igazából ennyi – fordult felé gyermekded tekintettel. A jó ég tudja mi üthetett belé, de teljesen máshogy viselkedett. A mosolya nem volt titokzatos, szemei fáradtan csillogtak, mégis a lány kinézte volna belőle, hogy képes lenne hat kört futni az udvar körül. Csenge kezdett rádöbbenni, hogy az a Chen, akit ő ismert csak egy álca.

– Koreában is Chen-nek hívnak? – Még magát is meglepte ezzel a teljesen lényegtelen kérdéssel, azonban a srác egy mosoly kíséretében ült törökülésbe.

– Nem, vagyis páran úgy hívtak, mondjuk Minji is, bár ő csak azért, mert hallotta Milántól. Milán adta nekem a nevet, mert utálta a Jongdae-t használni. Ez inkább ilyen magyar becenév.

– És nem zavar, amikor itthon elkezdenek Jongdae-nek szólítani? – Valamiért Csengének nagyon fájt, amikor az Lizi Jongdae-nek hívta aznap, amikor Milán teljesen összezavarta... most már mondjuk tudja, hogy mire akarta figyelmeztetni, és azzal is képben volt, hogy miért nem mondta el a részleteket neki Chen.

– Persze – röhögött. – De ha el akarod kezdeni, szólj, és már imádni is fogom.

– Ja! Nem azért kérdeztem! – mentegetőzött maga előtt kapkodva a kezeit. – Csak, izé... mindegy.

Chen huncutul figyelte a lány a kanapé túloldaláról, ami természetesen Cseni agyára ment, bár annyira azért mégsem, hogy szóljon neki.

– Amúgy elnézést, hogy kiakadtam – emlegette fel újra a fél órás emlékeket a fiú. Utána próbálkozott még valamit mondani, de nem igazán akaródzott neki az a megfogalmazás.

– Inkább felejtsük el – mondta Csenge, noha tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni azt a teljesen megtört arckifejezést. Tudta, hogy a fiúban kiskorától kezdve az bújik meg. Természetesen tisztában volt vele, hogy semmi köze az anyjához, se az apjához, se a mostohaapjához, mégis nagyobb ellenszenvet tanúsított irányukba, mint a fiú azt valaha merte volna gondolni, bár ezt nem akarta kimutatni. Nem túl jó dolog az utálat, mert egy idő után felemészti az ember maradék energiáját és jó kedvét. Ezt Csenge, pedig semmiképpen nem akarta elvenni a fiútól, így csak gondolatba szidta a felnőtteket.

– Okés – mosolyodott el Chen-esen, majd magához húzta a kissé kipirult lány. Az ölelés kifejezetten jól esett gyenge lelkének. Túl sok minden történt aznap, így megnyugtató volt a fiú vállába fúrnia a fejét. Biztos volt benne, hogy a fiú nem is sejti mennyire bízik benne, képtelennek tartotta, hogy valaha is átverje. Egyszerűen érezte, hogy a fiú ragaszkodik hozzá és ezt egyedül Chen köszönhette magának.

– Lassan mennem kell – pillantott harmadjára a nappaliban lévő órára. Az első alkalom, akkor volt, mikor a fiú elkezdte mesélni a dolgokat, a második, amikor végzett, és mivel a lány érezte, hogy vészesen fogytak a másodpercei, akkor történt meg harmadjára.