Jack the Ripper as a Drifter /Drifters Fanfiction/

4. Fejezet: A gyilkos megmutatkozik

- Hogy miből lett elegem? Ez még kérdésnek is szánalmas! - Ugrok neki  a torkának - Abból, hogy lenéznek és megvetnek csak azért, mert nő vagyok!

- Hé, értem nyugi. - Próbálja lefejteni ujjaimat a nyakáról - Bár kezdetben én is kételkedtem a...Várj.

- Mi az? - Kérdem, de Shimazu csak az ujját teszi a szám elé és másik kezével a ködös fák felé mutogat. - Mások is vannak itt.

- Ellenfelek vagy barátok?

- Biztosan az elöbbiek. Te csak maradj itt, majd én...

-Nem! - Csattanok fel, ő meg csak furcsa tekintettel jutalmazza kirohanásomat.

- Mi nem?!

- Az, hogy nem TE fogod őket elkapni, hanem ÉN! - Nagyon összeszedett és kultúrált reakciója volt erre.

-He?!

- Csak semmi HE! Végül is...A tettek többet mondanak minden szónál. - És ezzel már szikéimmel a kezemben eltűntem a lassan leszálló ködben.

 Sokaknak ez az idő eléggé bajos lehet tájékozódás szempontjából, de nekem pont megfelel. Prédát becserkészni csak akkor lehet, ha az nem tudja, hogy ő a zsákmány. Óvatos, mégis határozott szitkozódó hangokat hallok észak felől, és viszonylag hamar megtalálom a lápos talajon menni próbáló szakadt ruhás, kardos alakokat. Jobban szemügyre veszem őket, majd meglendítem az első felé a szikémet. A penge betalál a delikvens nyaki verőerébe - amit idióta módon teljesen fedetlenül hagyott - és egyből holtan rogy össze. Társai egyből hatfelé ugranak a hulla körül és, mint a megbolygatott hangyák, megindulnak több irányba, hogy így egyrészt meneküljenek, másrészről próbálnak elkapni. 

Mint a rendőrök minden este, amikor vadászni jártam.

Mindannyiszor ezzel próbálkoztak, de a másnap reggel megtalált holttest az én győzelmemet igazolta. Ha akkor az az alak nem lő rám...akkor...biztosan nem kerülök ide...nem találkozok velük...és nem csinálhatnám ezt...Ez jó..kettővel megint kevesebben lettek...Kissé azért mérges vagyok...ez olyan könnyű...a kurvák legalább sikítottak menekülés közben és karmoltak...

DE ezek...mint valami pisis kisgyerek, csak menekülni tudnak....

- Ebből rohadtul elegem van! - Következő pillanatban csak a mellettem álló kóbor lélek eltorzult arcát látom, amikor a fához szögezett kezét próbálja kiszabadítani, de ebben persze hamar megállítom egy nyakvágással. Ha jól számolom, már csak egy maradt. Egy esélyem van arra, hogy végre némi élvezetet is leljek ebben a kis fogócskában...

- Hol vagy? Bújj elő! Ígérem gyorsan végzek veled, ha előjössz! - A közeli bokor rezgett, repült a szike. A test földet éréséből arra a következtetésre jutottam, hogy túl gyengéd voltam, és amikor megláttam a félkómásan nyáladzó tagot, sejtésem beigazolódott. A szike csak érintette a gerincvelőt, de nem hatolt át rajta, így csak megbénult.

- Te gyenge, semmire se jó szemét! - Rúgok bele, és mint a cápa az úszó körött, körözök. - Most hogy érzed magad, hogy szembetaláltad magad azzal, aki kioltja az életedet?! Ja, persze nem tudsz válaszolni. - Ezzel rálépek a szikére, és tövig belenyomom a férfi nyakába, aki pár hörgés után a többihez hasonlóan  kiadja a lelkét.

- ...

-...Mi az Shimazu? Nem tetszik amit látsz?! - Szegezem a kérdést a mögöttem megjelenőnek, akinek arcára döbbenet helyett örömteli mosoly ül ki.

- Épp ellenkezőleg. Bár nem szeretem lenézni az ellenfélt, de...de...büszke vagyok rád.

Büszke. Először fel sem fogtam, hogy mit mond, aztán azon kaptam magam, hogy sírni kezdtem. Még a szüleim se mondták nekem, hogy büszkék rám, erre ő meg amiatt emelte meg a képzeletbeli fejfedőjét előttem, hogy vadállatok módjára lemészároltam féltucat embert.

- Te....nagy idióta... - és itt sötétedett el megint minden...