Ne nevettess!

Az utolsó kártyalap

-Nem mehetek ki a mosdóba? - már csak az időt húzom.

-Lesz még időd az őrsön használni a mosdót! -összevont szemöldökkel könyököl az asztalra.

-Nem akarok bepisilni, Sammy -ideges mosollyal kopogok körmeimmel az asztal lapján.

-Akkor tartsd vissza -biccent. 

-Hallani akarja az én verziómat? Nem tud kötelezni rá, hogy elmondjam. Csak akkor mesélek, ha kienged a mosdóba - mérgesen felhúzom a vállam. 

A nyomozó sokáig nem felel. Arca nem nyújt betekintést a gondolatai közé, de úgy tippelem, eltöpreng a válaszán. Stratégiát váltok.

-Gondoljon bele az én szempontomból! Ez lehet az utolsó alkalom, hogy emberként kezelnek. Talán egy hónap múlva már kivégeznek. Nem vagyok ügyvéd, nem értek az ilyenekhez, de feltételezem, hogy szigorú tárgyalásaim lesznek. Csak két percet kérek a mosdóban -tágra nyílt szemeimbe összegyűlnek a várva-várt könnyek -Hadd tegyem rendbe magam, hadd mossam meg az arcom, Sammy -tekintetem lesütöm, és hagyom, hogy egy könnycsepp végigfolyjon az arcomon, majd az asztallapon landoljon.

-Meglátom, mit tehetek -ennyit mond némi hezitálás után, majd feláll, és kisiet. Szóval hihető volt az előadásom. Szerepben maradok, mert nem tudom, ki figyel. Oldalra fordulok. Tükörképem szemei fájdalmasan csillognak - tökéletes. Tekintetemmel végigpásztázom az üveget, biztosra megyek, bárhonnan is néz valaki, neki címezzem az elkeseredés könnyeit a szemeimben.

Hamarosan berobog Grant, hosszú, katonás léptekkel, és tőlem alig fél méterre áll meg. Ki kell csavarjam a nyakam, hogy felnézzek a szemébe. Mielőtt még kérdőre vonhatnám, felhangzik monoton hangja.

-Előre tisztázzuk, teljes mértékű együtt működést várok. Amit mondok, nem kérdőjelezed meg, hanem némán engedelmeskedsz. Nincs viccelődés! Innen megszökni nem tudsz, minden kísérlet csak ront a helyzeteden. Értve vagyok?

Csak bólintok, és elhúzom a csuklóimat, hogy kinyithassa az bilincsemet az asztalhoz rögzítő lakatot. A kulcs már a kezében van, nyilván nem akarja, hogy lássam, honnan veszi elő. Mindenre gondolt. Majdnem mindenre.

Gondosan elmémbe vésem a kulcscsomón lógó minden egyes darabot, ahogy előttem zörög velük az asztalon. A lakat kattan, és szinte szabad kezeim az ölembe ejtem.

-Felállhatsz -mondja, és hátrál egy lépést. Ahogy felemelkedek, tekintetem ismét az álca-tükröt keresi. Tudom, hogy csak egyetlen módon ellenőrizhetem a másik oldalt.

Sammy oldalán sétálok az ajtó felé. Okos férfi, tudom, hogy nem egyszerű olyanba belecsalni, amit nem akar. Viszont gyorsan kell cselekednek, mert már nyúl a kilincs felé.

-Az aktákat itt hagyja az asztalon? -kérdem hangomat megzabolázva, hogy semmi játékosság, vagy szarkazmus ne legyen benne.

-Talán zavar? -kérdez vissza. Várok egy kicsit a válasz előtt, nem akarok erőszakosnak tűnni.

-Csak úgy gondolom, nem lenne jó, ha valaki beleolvasna -kis híján suttogok.

A falnak dőlök. A villanykapcsoló nagyjából a vállam magasságában van, de még túl feltűnő lenne, lekapcsolnám.

-Te csak ne aggódj emiatt -mondja Grant hidegen -Kulcsra zárom a szobát.

Magamban ujjongok, de csak bólintok. Eljött a pillanat. Ellököm magam a faltól, tekintetem gondosan Samuel arcán tartva. A vállam nekiütközik a kapcsolónak, és a sötétség leple alatt nézek csak oldalra, a tükör felé. Csak egy sietős pillantásra van időm, majd szándékosan beleütközöm a nyomozóba, és bocsánatkérések közepette kapcsolom vissza a villanyt.