Switched

Hét

„A fénykép egy titokról készült titok. Minél többet mutat, annál kevesebbet árul el."

Diane Arbus

Másnap délután, miután mind megebédeltek, a fiúk elvonultak a szobájukba, Nora pedig a nappaliban dőlt le a kanapéra. Valami kemény nyomódott a hátának, ezért felült, hogy megnézhesse, mi az. Egy halk sóhaj hagyta el a száját, mikor látta, hogy az idősebbik fia elől hagyta az öngyújtóját. Néha volt egy olyan érzése, mintha Dominick teljesen hülyének nézné őt. A kezében forgatta a gyújtót, miközben az járt a fejében, miért olyan zárkózott előtte a saját fia. Mikor rákérdez, hogy dohányzik-e, szokott-e inni, hová és kivel jár el délutánonként, általában nem kap egyenes választ. Kezelhetetlenné vált, és nem sokára leérettségizik, tehát már nem sok esély maradt rá, hogy ez a dolog, illetve a kettejük közötti kapcsolat megváltozik. Tudta jól, hogy ő is követett el hibákat, nem is keveset, de azóta azon fáradozik, hogy mindent rendbe tegyen. A másik fia, Jamie viszont mindig is jó gyerek volt, nem volt nehéz vele, de a bátyja nyilvánvalóan eléggé rossz hatással volt rá.

A fény megtört a műanyag öngyújtó fekete festékén, és Norat az előző esti történésekre emlékeztette. A múlt éjszaka, a gyanúja beigazolódott, és Nataniel valóban megkérte a kezét. Gyertyafény világította be az otthonos hálószobát, és a férfi erőteljes vonásait, miközben Nora azon töprengett, mi is lehetne a megfelelő válasz. Nagyon szerette őt, de az előző házasságának a rémei még a mai napig kísértették. Még magának se vallotta volna be, de attól félt, ha belemegy az eljegyzésbe, megismétlődhetnek a múltban történtek. Néha még mindig rémálmai voltak arról, hogy a volt férje kiabál vele, megüti őt, miközben a két kisfiú a másik szobában sír. Pontosabban csak az egyik. Dominickot már vagy nyolc éves kora óta nem látta sírni.

Éppen ezért, még a fiúknak sem mondta el, ugyanis előtte saját magával kellett elrendeznie a dolgot. Tudta, a fiai azt tanácsolnák neki, lépjen tovább, fogadja el a gyűrűt, és kezdjen új életet a férfival. De nem tudta, a sok évnyi alkoholizálás után, vajon van tartogat-e még a sors neki boldog befejezést.

Jamie Nick szobájában hasalt a földön, miközben a falakon sorakozó rengeteg fekete-fehér fényképet nézegette. Mindig is imádta a testvére képeit, ahogyan az átlagemberek számára szinte észrevehetetlen szépségeket örökít meg. Amikor ezt elmondta Nicknek, ő csak azt válaszolta, hogy annyi a titka, hogy ő nem az egészet nézi, hanem az apró részletekre koncentrál. A kérdésre pedig, hogy miért nincsen egy darab képe se, ami színes lenne, azt válaszolta, azért mert fekete-fehérben minden sokkal szebb. Jamienek ezzel az állítással egyet kellett értenie. Ő is látott régi képeket, azokból az időkből, amikor még nem találták fel a színes fényképezőt, és azokon a képeken az emberek neki is mindig sokkal távolibbnak, rejtélyesebbnek tűntek.

- Csak nem a képeket nézegeted? –lépett oda mellé az idősebb fiú. Jamie le sem vette a szemét a fotókról, úgy válaszolt.

- Bárcsak én is ilyen tehetséges lennék valamiben. –a hangjába némi vágyakozás vegyült. Nick leült mellé a földre. Töprengő tekintettel méregette a testvérét, majd miután átgondolta a választ, megszólalt.

- Fogadjunk, tudok valamit, amiben tehetséges lennél. –keltette fel az öccse érdeklődését. Jamie kétkedően nézett a csillogó szempárba.

- És mi lenne az? Pizza evő verseny? –ironizált. Nick halkan felnevetett.

- Nem hinném. Szerintem abban simán elvernélek.

- Köszi. Eddig azt hittem semmiben sem tudnék jó lenni, de most ez sokat segített.