Baby Girl~Bars and Melody

Nightmare

Reggel az ébresztőm hangjára keltem. Várjunk mi a...? Hogy kerültem haza? Hol van Leo? Charlie? Chloe? Dave? Nem az lehetetlen hogy csak álmodtam az egészet. Nem! Dave el jött értem hogy vele lakjak de elsőnek a srácokkal turnézunk. 

-Kicsim! El késel a suliból! - ez anyu? Ez egyre furcsább habár van mikor itthon vannak. Ki másztam az ágyamból. Lassan  a szekrényemhez sétáltam. Minden ugyan olyan a szobámban mint amilyen volt. Talán tényleg csak álmodtam volna? Most tényleg vissza kell mennem a suliba? A szekálóimhoz? 

-Hogy aludtál Kincsem?-kérdezte anyu mosolyogva mikor le ültem az asztalhoz. Apu egy újságot olvasott csak mint mindig ha itthon van reggel. Anyu elém rakta a reggelim ami nutellás kenyér volt. Ez is csak Leora emlékésztett. Nem lehetett csak álom. Ő valóság volt. A szerelme. 

-Jól vagy Lottie? El vigyelek a suliba?-kérdezte apu az újság mögül. Nagyot sóhajtottam mikor be fejeztem a reggelim. 

-Igen jól vagyok és hálás lennék.-mosolyogtam rá. Erre fel kapta a kulcsait az asztalról és már el is viharzott. Hát oké. Fel vettem a cipőm a hátamra kaptam a táskám és el köszöntem anyutól. Milyen nap van ma? 

-Üm apu milyen nap van ma?-kérdeztem miközben kiált az autóval a garázsból. Nem fog tetszeni a válasza előre érzem. Igen ez az a bizonyos hatodik érzés. 

-Október 02.-mondta. A szám tátva maradt. Ne! Ez nem lehet az a nap! De hogyan kerültem ide? Miért pont ide? Mi a fene van? Az utat bámultam és próbáltam vissza tartani a könnyeim. A kezeim remegtek az idegességtől.  Meg érkeztünk az iskolához apu egy puszit nyomot a homlokomra és "jó napot" kívánt. Bárcsak jó lenne. Kiszálltam az autóból és az iskola felé indultam. Mindenki meg bámult. Mint mindig. Mint az nap....

-Nézzenek oda kit fújt ide a szél. A kicsi Thompson!- a szekrényem ajtaját be csuktam és meg fordultam tengelyem körül. Ő volt az. A szekálom. Ryan. Gúnyosan rám mosolygót. Jobb kezével a mellettem lévő szekrény ajtóra csapot. Össze húztam magam. 

-Ryan. Csak engedj el! Kérlek!-kérleltem el csukló hangon. Nem akarom újra át élni.

-Na mi a baj? Csak nem félsz?-kérdezte a fülembe suttogva. Nagyot nyeltem.

-Sejtettem.-nevettet. A nyak hajlatomba csókolt. Próbáltam el tolni magamtól de....de sokkal erősebb nálam. Hirtelen ötlettől vezérelve meg rúgtam a legbecsesebb kincsét.  Ennek hála el engedett. Futni kezdtem be a lány mosdóba hátha óda nem követ. A legutolsó fülkébe mentem és magamra csuktam az ajtót. Bárcsak be lehetne zárni de örülök hogy legalább ajtó van. Elég szegényes a sulim. 

-Tudom hogy itt vagy Lottie. Gyere beszéljük meg Baby.-suttogott de még így is meg hallottam. A könnyeim patakokban folytak le az arcomon. Nem! Nem! Nem! Nem történhet meg újra! 

-Tudod úgyis meg talállak.... Gondolkoztam ha most elő bújsz, talán gyengéd leszek. Tik-tak Lottie. Tik-tak.-nem. Nem fogok hinni neki. Át fog verni. 

-Meg mondtam hogy  meg talállak Drága.-hirtelen kinyílt a fülke ajtaja. Elkapta a karom és kiráncigált a fülkéből. A levegőt szaporábban kezdtem el venni. A könnyeim meg állás nélkül folytak tovább és tovább le az arcomon. Az egyik mosdó kagylóra ültettet. Gúnyosan fel nevetett ahogy meg látta hogy milyen tehetetlen is vagyok. Jobb kezével végig simított az arcomon, de el rántottam a fejem. Lehet nem kellett volna. Jobb kezével meg fogta a nyakam és hátra csapta a fejem. Az egész világ forgott körülöttem. Szerencse hogy nincs tükör különben már ájultan feküdnék vérveszteségben szenvedve. Habár még az is jobb lenne mint a mostani helyzet. Meg csókolt. Nem csókoltam vissza és mikor ez tudatosult benne meg harapta az ajkaim amiből rögtön el eredt  a vér. El távolodót az ajkaimtól.  Lehet hülye vagyok és lehet hogy nem kéne de fel pofoztam. Az egész helységben visszhangzott a a pofon amit adtam neki. Rögtön az arcához kapott. Ismételten kaptam a tehetetlenségén. Le ugrottam a kagylóról és futásnak eredtem volna. El kapta a karom és a földre lökött. Hangos puffanással értem földet. Fájt minden egyes porcikám. Egyre közelebb jött. Hátráltam de zsák utcába értem. Le guggolt elém megmarkolta a pólóm anyagját és fel húzót a földről. Neki nyomot a falnak. 

-Tudod lett volna egy esélyed, de így...-nevetett. Annyira de annyira élvezte azt hogy kínozhat. Térdével a gyomromba térdelt. Bal kezével pedig adott egy óriási pofont. A könnyeim csak még jobban el kezdtek folyni. Egész testem remegett. Haza akarok menni. Haza. Leohoz! 

-Lottie! Lottie!  Hallasz?

-L...Leo?-kérdeztem sírva. Úristen! Ryan. Csak egy álom volt. Nem is álom inkább rémálom. Leo szorosan át ölelt. Arcomat a mellkasába fúrtam és ott sírtam tovább. Próbál nyugtatni de nem sikerül neki. A hátamat simogassa nyugtatás kép és a fülembe énekelt. Imádom ha Leo énekel nekem mert tudom hogy Ő inkább csak rappel. De nekem még is énekel. 

(Hero by Sterling Knight-ha valakit érdekel) 

Nem vagyok Superman

Nem foghatom meg a kezed
És repíthetlek el bárhová
Ahová menni szeretnél

Nem tudok olvasni a gondolataidban
Mintha egy hatalmas plakátra lennének kiírva
És minden olyat mondani neked,
Amit hallani szeretnél, de

Én leszek a hősöd

Mert én, én lehetek minden, amire szükséged van
Ha te vagy számomra az igazi
Mint a gravitáció, megállíthatatlan leszek

Én, igen, én hiszek a végzetben
Én talán csak egy átlagos srác vagyok
Szívvel és lélekkel
De ha te vagy számomra az igazi
Akkor én leszek a hősöd

Én leszek a hősöd
Én leszek a hősöd

Olyan hihetetlen
Egyfajta csoda,
Hogy amikor ennek így kell lennie
Én hősé válok majd
Ezért várni fogok, várni
Várni, várni rád

Én leszek a hősöd

Mert én, én lehetek minden, amire szükséged van
Ha te vagy számomra az igazi
Mint a gravitáció, megállíthatatlan leszek

Én, igen, én hiszek a végzetben
Én talán csak egy átlagos srác vagyok
Szívvel és lélekkel
De ha te vagy számomra az igazi
Én leszek a hősöd

Én leszek a hősöd
Én leszek a hősöd
Hős  

-Te vagy a Hősöm.-motyogtam a mellkasába mikor el énekelte a számot.

-Szeretlek. De kérlek meséld el mi történt? Mit álmodtál?-kérdezte. Aggódó szemei engem vizslattak. Jaj azok a barna szemek. Annyira szeretem Őket.

-Mi van itt gyerekek?-jött be Charlie Chloe-val a hátán. Én és Leo egymásra néztünk majd vissza a párra.

-El se hinnétek hogy milyen kényelmes.-mondta fáradtan Chloe. Charlie le ült a hátán lévő Chloe-val együtt a kanapéra. Csak most veszem észre kint vagyunk a nappaliba. 

-Minden rendben?-kérdezte Charlie engem figyelve. Nem válaszoltam csak vissza bújtam Leo-hoz. Nem akarok róla beszélni. Újra el öntött a félelem érzése és sírni kezdtem.

-Ssss. Ne sírj. Nem lesz semmi baj.-suttogta Leo nyugtatgatva.

-Charlie szerintem hagyjuk magukra Őket. Lottie-nak most Leora van szüksége.-köszönöm Chloe. Hallottam ahogy Charlie nagyot sóhajt majd adott a fejem búbjára egy puszit, és elmentek. El telt pár perc. Leo ugyan úgy szorított magához annyi különbséggel  hogy már teljesen az ölében voltam össze gömbölyödve. Szerintem el aludt. Fel emeltem a fejem és fel néztem arcára. Legnagyobb meg lepetésként ért a tény hogy nem alszik. Sőt nagyon is éber. Aggódva figyel engem. Szemeiből csak úgy sugárzik a félelem.

-Szeretlek ugye tudod?-kérdezte aggódva. El mosolyodtam.

-Igen, tudom! Én is szeretlek.-válaszoltam ekkor szenvedélyesen megcsókolt. Imádom a csókját mert mindent el árul vele. Főleg azt hogy mennyire is aggódik értem most....

*Sziasztok! 😘Igen, tudom, tudom.😔😔 Régen volt rész. Elég régen. Sajnálom, de nagyon sok minden jött most össze egyszerre. Sulis dolgok, család, barátok. 😥Tényleg nagyon sajnálom.😔 Próbáltam izgalmassá tenni a részt. Bele vittem mindent amit tudtam. Remélem tetszik.*✌❤
Xoxo