Kezdődik a vég

Lilián

Másfél éve voltunk házasok. Már ha élhetek a nagyjából negyven éve halott, földi kifejezéssel kapcsolatunkat illetően.
Noha még messze volt következő „évfordulónk”, én úgy gondoltam, meglepem valamivel. Valami igazán különlegeset kívántam neki adni. Szkafanderem-gravicipőm ára ráment, mire ráleltem a megfelelőnek ítélt ajándékra. Az ilyesféle, tudniillik, luxuscikknek számít ebben a környezetben, ahol a mindennapi élelmünkért is keményen megdolgoznak az illetékesek.

Azzal a növénnyel akartam őt meglepni, ami után nevét kapta, mivel tudtam, még sosem látott ilyet. Szerettem volna, ha megismeri a gyönyörűséges liliomot, mely az általam szeretett nők – édesanyám és feleségem – kedvence is volt.

Úgy hívták, Lilián. Nem érdekelt, mibe kerül az ajándéka. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy nem érdemli meg, még így sem, hogy tisztában voltam vele, csak tudósszemmel fog a növényre pillantani, egyéb érzést nem fogok belőle kicsikarni.
Ő és a fajtája képtelen emberi érzelmekre. Nem arra teremtették őket, hogy érezzenek, hanem, hogy a rájuk bízott feladatot végrehajtsák. Lilián sem volt más csupán, mint megboldogult feleségem pontatlan mása. Testileg ugyanaz, de szellemileg tökéletes Marskutató volt, érzelmileg pedig… akár egy száraz fűszál. Én mégis szerettem őt, ezt a szívtelen, tökéletlen emberi mást.

Én teremtettem őt, másfél éve, mikor nevet adtam neki. Addig nem volt több hatvan kilónyi okos húsnál és csontnál, amely egy hatalmas, henger alakú üvegtartály áttetsző- rózsaszínes trutymójában fejlődött, sok száz más társához hasonlóan. Én hoztam őt létre. Embot-birtokló berkekben úgy hívják ezt, nemzés. Emiatt eleinte rossz érzéssel töltött el belegondolnom, hogy saját házastársam nemzője is magam vagyok, de később hozzászoktam.
Ma már nem vérfertőzés-ízű a szám tőle.