Kezdődik a vég

Ember vagy nem ember?

Másnap reggel a kabin átellenes sarkában ülve ébredtem - ha beszélhetünk sarokról egy ovális alaprajzú épület esetében.
Izzadt voltam és csapzott, de már nem is igazán foglalkoztatott. Elkezdtem magamra ölteni munkaruhám, hogy újult erővel vethessem magam ismét a munkába. Kedvem ugyan a legkevésbé sem volt hozzá, de az elmúlt nap csupa örömteli dolgainak tetejébe nem akartam még a munkám is elveszíteni. Elég nehezen jutottam be így is, pályázat halmokat írtam meg, mire elfogadták jelentkezésem, s a pusztulófélben lévő jó öreg Földanyáról ide menekítettek, a lassanként épülő és bővülő Gyűrűre.

A munka úgyis eltereli majd a figyelmem -gondoltam- Dolgozom, amíg bírok, csak hogy ne jusson eszembe ez az egész, pihenni majd ráérek úgy is, mikor már a fáradtság dönt le a lábamról. Megint. Régi, jól bevált módszer ez. Már legalább háromszor kihúzott a mély önsajnálatból.
Igen, peches embernek tartom magam. Valahogy az efféle sorscsapások sosem kíméltek.

Öltözetem csatjainak biztosítása közben kopogtattak ajtómon. Azt kinyitva, a zsilip szisszenése után két újabb embotra lettem figyelmes. Tudtam is, mit akarnak, láttam már őket dolgozni.

- Ott van, vigyék csak. – intettem Lilián felé, s igyekeztem még véletlenül sem odanézni, hogy ne lássam, ahogy felkapják, s beteszik a szállítógépük hosszúkás, tömegkoporsó szerű konténerébe; akár egy rozoga ágyat vagy kikopott szőnyeget...
- Magát is vinnünk kell, újra feldolgozásra. – szólt hozzám egyikük. Elsápadtam, néhány másodpercbe bele is telt, mire levegőt kaptam és szóhoz bírtam jutni tátogás helyett.
- Itt valami tévedés lehet, én nem vagyok gép. Menjenek, engem is vár a munka.
- Parancsot kaptunk. Figyelmeztettek, hogy meghibásodott és ellenállhat.
- Nem hibásodtam meg, mert NEM vagyok gép! EMBER vagyok!
- Velünk kell jönnie. – felelte hajthatatlanul, a tőlük elvárható érzelmetlen ridegséggel. Éreztem, amint kettejük keze csuklómra kulcsolódik. Tudtam, ha nem cselekszem, a következő egy órán belül már nem élek.